AZ ÉN PÉNZEM

Most kiderült az MNB adataiból, hogy az év végén valóban sokan vitték külföldre a pénzüket. A lakosság devizabetéteinek 40 százalékát nem itthon tartja.

Szerencsére megnyugodtak a kedélyek, amióta a piacok is azt árazzák, hogy meg fogunk egyezni az IMF-fel. A remények szerint tehát nem lesz államcsőd. Nem ez látszott azonban a karácsony előtti napoktól kezdve január közepéig. Noha régóta tart az a folyamat, hogy sokan viszik ki az országból a pénzüket, az év végén ez érezhetően felgyorsult. Nem véletlenül emelték meg a bankok az euróbetétekre adott kamatokat és akcióznak a maradék pénzért.

Mint korábban kiszámoltuk, mintegy 200 milliárd forintnyi devizabetét párolgott el a hazai bankokból egy év alatt. Az MNB legfrissebb számaiból – és kérdésünkre adott válaszából – kiderült, hogy a jegybank becslése szerint már 400 milliárd forintnyi devizát tart a lakosság külföldi bankokban. Miközben az itthoni bankokban december végén körülbelül 1086 milliárd forintnyi deviza volt az emberek számláin (ennek csupán a negyede tartósabban lekötött, tehát gyorsan csak veszteséggel mozdítható).

A banki számlaforgalom alapján egyébként az MNB arra a következtetésre jutott, hogy az év végén a háztartások növelték külföldi befektetéseiket. (Ezeket a statisztika csak nehezen tudja megfigyelni.)

Amikor december végén megírtuk, hogy menekítik az emberek a pénzüket az országból, sok kritikát kaptunk azt kérdezve, hol a bizonyíték. Hát, itt van. Ugyanis ennyi idő kell a statisztikák összeállításához.

És ezek az adatok még nem mutatják a januári pénzkivonást. Pedig az év második-harmadik hetében voltak olyan napok, amikor sokan bankpániktól tartottak. A deviza persze nem csak a külföldi bankokba menekült, sokan egyszerűen otthon kezdték el rejtegetni a pénzüket. Mint ahogy a végtörlesztéshez is hirtelen mintegy 120 milliárd forintnyi valuta került elő a cihákból.

Az biztos, hogy az itthonról kiutalt pénzek nehezen fognak visszaszivárogni. De azt remélem, talán tanult a kormány abból, ahogy a kormánytagok és a kormányzópárt vezetőinek nyilatkozatai csaknem bedöntötték a hazai valutát és csaknem bankpánikot okoztak. A bizalmat ugyanis nagyon nehéz megszerezni és nagyon könnyű elveszteni.

A tegnapi Magyarországról, pontosabban a magyar kormány ténykedéséről (törvényalkotásáról) folyó strassbourgi parlamenti vitát az ismerőseim közül meglepően sokan szinte teljes egészében végignézték. Mintha azonban mindenki mást látott volna. Én a jobb hírekre kiéhezve annyit vettem le az egészből, hogy várhatóan lesz IMF-megállapodás, ami után megnyugszanak a pénzpiacok, csökkenhet végre a kamatszint. Néhányan hangos derültséggel bizonygatták, mennyire naiv vagyok.

Ha kifut a pályára egy olyan csapat, amely teljesen kripli módon játszik, a végén azonban mégis bekínlódik valami gólfélét és nyer, attól még a szurkolóknak hosszabb távon nincs igazán okuk örömre – foglalta össze valaki, akit a piaci folyamatokban a legjártasabbnak tartok. Hangsúlyozta azt is, hogy a mostani bíztató jelek (tartja magát a forint és a tőzsde is) értékelésénél nem árt figyelembe venni, hogy hiper jó hangulat van a világban.

Máris pici gyertyalángra zsugorodott az alagút végét számomra korábban jelző fény. Még ezt is kialvónak láttam, amikor áttekintettem, milyen kamatokat kínálnak hosszú távra a bankok. A hitelintézetek ugyanis gondos mérlegeléssel és fokozott óvatossággal kötelezik el magukat évekre. Az sohasem jó jel, ha még a legnagyobbak (mondjuk ki, a nem éppen a kiemelkedően jó kondícióiról közismert legnagyobb) is beszáll a kamatversenybe. Sőt, ezt éppen a tartós betéti számláknál (tbsz) teszi. Most pedig mintha éppen ez történne.

A tbsz-nél mára akad tíz százalék feletti kamat, de a kilencet többet is megütik. Miközben a jegybanki alapkamat hét százalékos. A betéteseknek persze ez kifejezetten jó hír. Már ha nem rettegnek attól, hogy ezek alatt a pokoli terhek alatt előbb-utóbb csak összeroppan az ország. A megtakarítók tehát nyerhetnek, mi mindannyian (ők is) azonban biztosan veszítünk. Százmilliárdok szállnak el az extrém hozamok miatt, ezek pedig hiányoznak majd az egészségügyből, az oktatásból, de a cégektől és a magánszemélyektől is. Ilyen prés alatt hogy lehet nőni? Ha pedig nincs növekedés, nincsenek új munkahelyek, sőt a régiek megtartása is egyre nehezebb.

Kezdeti optimizmusom után most inkább sírni lenne kedvem. Már csak azért is, mert elolvastam és meghallgattam néhány kormányzati kommentárt a parlamenti vitáról. Persze, úgy kell nekem, miért nem bujdokoltam el azzal a kis lánggal.

A tűzzel játszik a kormány és úgy tűnik, már kezdi sejteni, hogy a ház közben fel is gyulladt. Fel is kaptak egy pohár vizet, de ez most – amikor már szinte mindenhonnan olyan beszámolók érkeznek, hogy a lakosságból egyre többen szabadulnának a forinttól – nem biztos, hogy elég.

A miniszterelnök szóvivőjének, a Fidesz frakció vezetőjének pompás pökhendi nyilatkozatai után ma Fellegi Tamás tárca nélküli miniszter már igyekezett meggyőzőbben bizonygatni, mi igenis meg akarunk egyezni az IMF-fel. Akár a szigorú IMF kontrollt jelentő készenléti hitelről (ezt Szíjjártó még a minap is a valutaalap által felvetendő, de visszaverhető lehetőségként említette). Kérdés, mekkora hitele maradt a magyar kormánynak.

Közben ugyanis az emberek már elkezdtek védekezni. Megugrott a pénzváltók forgalma, erről nem csak a Pénzcentrum számolt be, hanem ismerőseim közül többen. Volt olyan pénzváltó, aki szerint azt a valutát vitték, ami éppen volt. A lényeg csak az volt, hogy szabaduljanak a forinttól. A Napi Gazdaság pedig arról írt, hogy tömegesen viszik Szlovákiába a pénzüket a magyarok. Mi karácsony előtt mutattuk be, hogy Ausztriában egyre több honfitársunk nyit számlát. Egyik ismerősöm néhány nappal ezelőtt időpontra jelentkezett volna be, de csak január 17-én tudják fogadni.

Sokat mondó, hogy néhány kormánypárti Olvasónk azóta is minket zaklat (milyen kártékony ilyenről írni, mondjuk azonnal meg, hányan tették ezt – a pontos nevekkel a listát azért nem kérték). Ez az egész hozzáállás látszik a kormányzatnál is. A rossz, aki rosszat gondol mondás azonban a jelen helyzetben nagyon gyenge.

Úgy tűnik, már a következő fázisba is elérkeztünk, amikor a kormány, a felügyelet és a jegybank együtt akar fellépni a betétbefagyasztási rémhírek ellen. Ilyen szóbeszéd valóban van, DE a mi tapasztalataink szerint a Fellegi által bejelentettel ellentétben nem azért, mert sokan azt gondolnák, hogy a nyugdíjpénzek után most gyorsan rá akarnák tenni a kezüket a mi betéteinkre is. Az országban lakók bizalma ingott meg az országban (lássuk be, azért ez nem ugyanaz). Az államcsőd árnyéka (amit az érzések szerint a devizák és kamatok megugrása egyre közelebb hoz), és az ehhez vezető úton szükségszerűen teendő intézkedések riasztják az embereket.

Persze ez a forgatókönyv az ortodox közgazdaságtan szerintit. Én ortodox közgazdaságtant tanultam, az meg tudjuk, hogy manapság nagy hátrány. Csak sajnos ortodox közgazdaságtant tanultak azok is, akik a pénzpiacokon dolgoznak, mozognak, és úgy kb. a világon mindenki. Nem meglepő tehát, hogy így mennek a pénzpiaci folyamatok is.

Most mintha Fellegi is tett volna egy ortodox kijelentést (lépésről már nem is merek írni, hátha mindjárt jön Szíjjártó és Lázár és elmondja, hogy ez csak az imperialisták megtévesztését szolgáló füge volt – ja, és nem szeretnének a helyükben lenni). A tárca nélküli miniszter ezzel együtt legalább felkapott egy pohár vizet. A betétbefagyasztási „szóbeszéd” cáfolata azonban könnyen olajjá válhat.

Miközben nagyon sokan látják, hogy vastag vízsugárra, a szavak helyett tettekre, és persze koherens nyilatkozatokra lenne szükség. Reméljük, mindez nem késett még el (nem az ő, hanem a mi szempontunkból).

Úgy érzem, a magyar kormány fokozatosan csúszott mai, nem túl dicsőséges szerepébe. Én valahol a magánnyugdíjpénztári vagyonnal kapcsolatos első lépéseknél látom a mostani folyamatok kezdetét. Akkor és most is úgy gondolom, történhetett volna másképp. A kormány azt az (egyébként jogos) igényét, hogy a pénztári megtakarításokat Brüsszelben vegyék figyelembe a költségvetési hiány számításánál, nem tudta keresztülvinni. Erre egyre vadabb nyilatkozatokkal reagált. Szerintem akkor egy engedékenyebb európai politika vagy egy jól elhelyezett kemény tockos még eltéríthette volna az ügyeket.

A fejlett világ szereplői persze gondolhatták, hogy a felvont szemöldök (pontosabban a szemöldök felvonásának kilátásba helyezése) erős üzenet lehet. A diplomáciai finomságokhoz szokott uniós tisztviselők nem tudtak (nem akartak?) a sáros csizmák és a futballpályák nyelvén szólni. Ez később sem igazán ment nekik.

A kormány pedig egyre inkább úgy látta, mindent megtehet. Meg is tett. A saját mércéjével finoman próbálgatta szárnyait, az ellenkezéseket pedig legfeljebb távoli sóhajokként érzékelte. Ma már vadul csapkodnak, arra sem ügyelve honnan mit vernek le, és az mekkorát csörren. Az üzenet teljesen nyílt és egyértelmű: mindent meg lehet tenni, hát miért ne tennék? Ráadásul akad olyan választói réteg, amely lelkes csápolással díjazza a magyar virtust, és erőt lát a hőzöngésben. Miután nem képes beilleszkedni, inkább az egész országot szeretné kirekeszteni a modern Európából.

A politikusok pedig azt gondolják, Európa ezt úgysem engedheti meg magának. A vén kontinens számtalan baja között biztosan nem hagyja, hogy itt, a közepén újabb gócpont alakuljon ki. A Fidesz frakcióvezetője, Lázár János ezért tarthatta megfelelő reagálásnak az IMF/EU hirtelen távozásakor, hogy a rá jellemző kedves mosollyal azt mondja, kuncsorogjon az, akinek tartoznak. (Azóta az Erste megzsarolásával újabb síkot villantott fel arról, mi várható még itt a közeljövőben.)

Valami azonban történt. A hangnem még mindig nem idézi a dagonyás stílust, és a vidéki maffia szemlélete sem bukkant fel, de az már érzékelhető, hogy az Uniónak kezd igazán elege lenni az itteni „szárnyalásból”. A hiteltárgyalásokkal kapcsolatos üzenetet (majd akkor folytatódnak, ha erre a magyar kormány határozottan jelzi igényét) valóban nem lehet nem megérteni. Még itt az ugaron sem. Attól tartok azonban, mindez már késő.

Most tehát egymás felé rohan az IMF/EU kamionja és a magyar járgány. Úgy tűnik, mindkét járműben abban bíznak, hogy a másik még időben félrerántja a kormányt. Bizonyos sebességnél azonban már szinte mindegy, ki mit lép, a katasztrófa elkerülhetetlen. A pénzpiac pedig most erősen megnyomta a gázt.

Erről meg az jut eszembe, amikor az autópályán a kocsi szélvédőjén csattan egy bogár. Az ember beindítja az ablaktörlőt és továbbmegy.