AZ ÉN PÉNZEM

A jövedelem kötelező számlára utalását, a teljes körű kártyaelfogadás kikényszerítését, a készpénzhasználat korlátozását javasolja az MNB. Nagy izgalmat nem váltott ki a dolog, talán azért, mert senki sem hisz a tervek realitásában.

Korábbi (nagyon jó) fogorvosom nem volt hajlandó elfogadni egészségpénztári kártyát. Most már lassan rákényszerülök majd – mondta évekig, de ez a kényszer valahogy a mai napig nem tudott hatni. Nyilván nem véletlenül. Nagyon sokan leginkább készpénzben szeretnek fizetni. Annak nincs nyoma.

Amikor a lakásfelújításnál a mesternél érdeklődtem, nem lehetne-e átutalni munkája ellenértékét, szabályosan a szívéhez kapott. Egy másik esetben az asztalos végül ráállt, hogy utaljak, de gondosan a magánszámlájára. Esetenként annyi egyeztetés és konspiráció kísérte próbálkozásaimat, hogy a végére azt is megbántam, hogy belefogtam. Az már nem is zavart, hogy a hátam mögött összemosolyogtak, vagy éppen ijedten néztek – ők bánták, hogy egyáltalán megismertek. Mint a taxis, aki amikor kiderült, az adóhivatalba megyek, kapkodva és érzékelhető rettegéssel matatott valamit az óra körül.

A páromnak neten rendeltem neves alkalomra technikai cuccot. Persze későn, rettegtem, időben megérkezik-e. Hát megérkezett. A futár azonban nem volt hajlandó odaadni, mert készpénzfizetéses kísérőpapírt állítottak ki hozzá. Nincs senki, aki utalna – mentegetőztek a cégnél őrjöngő telefonomra.

A történetek egy része régebbi. Mint az, amikor a többel ezelőtti adóhivatali elnök bevallotta nekem: a lakását csinosító munkásoktól nem kért számlát. Nagyon sokkal lett volna drágább – magyarázta szégyenkezve. Az utóbbi években azonban némi változást érzékeltem. Már nem váltott ki akkora döbbenetet, ha felvetettem: átutalnék. Kártyát is egyre több helyen lehetett használni.

Most viszont mintha megint visszafelé haladnánk. Emelkedett az áfa (jobban megéri számla nélkül), nehezedtek a körülmények, a járulékok még mindig pokoli magasak. Olyan vállalkozó ismerősöm is pénzkötegekkel szaladgál, akinél korábban ezt nem tapasztaltam.

Határozottan kezdek veszteni én is a készpénzhasználattól való viszolygásomból. Na, erre jön a jegybank, hogy rendet vágjon. A jövedelem kötelező számlára utalását, a teljes körű kártyaelfogadás kikényszerítését, a készpénzhasználat fokozatos korlátozását javasolják. A fehéredés amúgy nem lenne rossz, de a lerobbant autó rendbe hozatalát sem tűnik célszerűnek a lemosással kezdeni.

Többen azt gondolják, hogy az MNB provokál. Az elektronizálás előnyeit már régóta hangsúlyozzák, az azon elérhető megtakarításokkal együtt. Most viszont ezt összekapcsolják azzal, hogy ennek megvalósulása esetén nem is lenne szükség a tranzakciós illeték jegybankra kiterjesztésére. Ez is csak egy politikai játszma – legyintenek.

Látom is, amint hever az összetört autó. Felette színes transzparensek hirdetik milyen szép és tökéletes. Vannak ott még táncoló lányok, üstök és dobok. Oldat pedig sötét arcú emberek bizonygatják, bizony ez a masina teljesen totálkáros. Hogyan lesz vajon ebből javítás?

Sokba kerül mindannyiunknak, hogy megszabaduljanak az adósok a devizában felvett lakáshitelektől. A végtörlesztésnek, forintosításnak, árfolyamgátnak ugyanis ára van. Hibáztak, akik devizahitelt vettek fel? Vagy a bankok tehetnek az egészről? Esetleg a kormány, a jegybank vagy a felügyelet? Vagy a válság?

A válság sok mindenről tehet, éppen ezért nagyon jó bűnbak lehet belőle. Ha kinevezzük fő felelősnek, nem kell elgondolkozni a hibákon. Körülbelül annyira lehet hibás, mint egyik ismerősöm bírósági perében a talaj. A süllyedés miatt megrepedt falak okán beperelt kőműves ugyanis a bíró kérdésére, hogy ki a hibás a történtekért, azt felelte: a talaj. (Nem ő, aki nem alapozott megfelelően.) Ha tehát nincs válság, ezzel az egész problémával nem kell szembesülnünk, bár lehet, hogy a rosszul működő rendszer, az esztelen hitelkihelyezés előbb-utóbb magától is összedőlt volna.

A fő probléma ugyanis az volt, hogy devizában adósodott el a jövedelmét forintban szerző lakosság. De még ez is túlélhető lett volna, ha a devizahitelezés nem minden kockázatát hárítják a bankok az ügyfelekre, és ha ezekkel a kockázatokkal az emberek tisztában vannak. (Korábbi posztunkban arról írtunk, hogy a bankok megtehették, hogy egyoldalúan módosítsák a szerződéseket.) Szerintünk a kialakult helyzetért minden szereplő felelős. Az adósokon és a bankokon kívül hibás a jogalkotó, hogy nem hozott törvényeket a fogyasztók érdekében. Hibás a felügyelet, mert nem lépett fel határozottan a rendszer ellen, és a Magyar Nemzeti Bank is, amelyik a rendszerkockázatot nem jelezte megfelelően. Most szólok, mert rövid az emlékezet: az MNB elnöke 2007 márciusáig Járai Zsigmond volt (2001. márciustól), az előző Orbán-kormány pénzügyminisztere.

A hitelfelvevők ésszerűen jártak el

Nézzük meg, hogy 2004-ben hogyan nézett ki a lakáshitelek piaca. A devizahitelek kamata jóval alacsonyabb volt, mint a forinthiteleké. 5 millió forint esetében 15 éves futamidőnél 46 ezer volt a svájci frankos hitel törlesztőrészlete, míg a piaci kamatozású forinthitelé 79 ezer forint. Ésszerűnek tűnt tehát, ha valaki a svájci frankos hitelt veszi fel. Ma a kamatemelések és az árfolyamváltozások hatására körülbelül erre a 80 ezer forint körüli szintre nőtt a havi törlesztőrészlete a svájci frankos hiteleknek. Utolérve az akkori forinthitelt.

Íme, egy táblázat a múltból, 2004 szeptemberéből: 

 (5 millió forintos lakáshitel 15 évre)

A probléma ott van, hogy az ügyfeleknek halványlila fogalma sem volt róla, hogy mekkora kockázatot vállalnak. Amikor tájékozódni próbáltak, akkor bizony átverték őket.

Kockázatokról nem szóltak

A bankok az árfolyamkockázatra szó szerint legyintettek. Amikor már egy kicsit foglalkozni akartak az üggyel, akkor is az volt az általános, hogy azt mondták: készüljön úgy, hogy még 10-15 százalékkal többet tudjon fizetni, ha esetleg gyengülne az árfolyam. (Szó sem volt 70-80 százalékos drágulásról.) De ezeket a figyelmeztetéseket már csak jóval később hallhattuk, 2004-ben még csak arról volt szó, hogy még „csökkenhet is részlet”. A kamatkockázatot nem is említették. Ezt nem mendemondákból, hanem saját tapasztalatból tudom. Pénzügyi újságíróként sok cikket írtam a témáról, és sokszor ügyfélként érdeklődtem a bankoknál, így teszteltem a piacot.

A bankok rábeszélték az ügyfeleket a devizahitelekre. Mi magunk is számtalan példát ismerünk, amikor az ügyfél államilag támogatott lakáshitelhez juthatott volna, a bank mégis rá akarta beszélni a devizahitelre. Ez sokaknál sikerült is, hiszen használt lakás esetében még olcsóbb is lehetett a svájci frankos hitel, mint a támogatott forint hitel. (Ugyanis 2003 decemberében módosították a lakáshitelek támogatási rendszerét. Míg korábban a kamat és kezelési költség nem lehetett több 6 százaléknál a használt és 5 százaléknál új lakás esetén, addig a változtatással az éppen aktuális állampapírpiaci viszonyoktól függött a támogatás mértéke, így a kamat is. 2003 végén 12,5 százalék volt a jegybanki alapkamat, míg év elején csak 6,5 százalék, tehát jelentősen megugrott, 8-10 százalékra nőtt a támogatott hitelek ára. Ezzel indult útjára 2004 tavaszán a devizahitelek virágzása.)  Még államilag támogatott hitellel rendelkező ügyfelet is át akartak irányítani svájci frankos hitelre.

Jól emlékszem, amikor magukat nagynak tartó bankárok arról győzködtek mindenkit, hogy a devizahitelezés a hosszú távú kölcsönöknél nem kockázatos. Mert hamarosan csatlakozunk az eurozónához (azóta is folyamatosan hamarosan, bár most már erről szó sincs).

Persze az adósok esetében nem kiskorúakról van szó, és senkinek nem tartottak pisztolyt a fejéhez, hogy devizában adósodjon el. Éppen ezért felelősek az adósok is a kialakult helyzetért, mert nem lett volna szabad kicentizni a törlesztőrészletet. Bár a bankok azt szajkózták, hogy nőni fog a jövedelmed, nőni fog az ingatlanod értéke, nyugodtan adósodj el, némi önuralom az adósok részéről sem ártott volna. A kételynek ott kellett volna motoznia: mi van, ha nem nő, hanem csökken a fizetésem – ahogy ez a valóságban történt az elmúlt években -, mi van, ha nem nő, hanem csökken az ingatlan értéke.

A halasztott tőketörlesztéses hitelek (amikor éveken át csak kamatot fizet az ügyfél, és később kezdi el magát a hitelt visszafizetni) időzített bombaként robbantak a rendszerben. Így lett a 22 millió forintos hitelből 38 millió – csak az árfolyamváltozás miatt -, miközben az adós 7 milliót fizetett.

Most a kormány eltüntetné a devizahitelek döntő részét. A végtörlesztés, a forintosítás, az árfolyamgát, az eszközkezelő, mind pénzbe kerül. Ennek árát az adósok, a bankok, az állam, és ezen keresztül minden állampolgár fizeti.

A végtörlesztésre előrántott sok százmilliárdnak csak egy része követhető nyomon. Sem az MNB, sem a PSZÁF nem talál magyarázatot saját statisztikáiban a hirtelen felbukkanó pénzekre. 

Szívükhöz kaptak – többek között a parlamenti képviselők -, amikor október elején megírtuk, hogy az adóhatóság is kutakodhat, honnan lett végtörlesztésre pénze az embereknek. A NAV-nál akkor elmondták: a vagyonosodási vizsgálatok kiterjednek a hitelek visszafizetésére fordított pénzek vizsgálatára is. Akkor azt is érzékeltették, hogy nem a néhány százezres adótartozást felhalmozó kishalakra vadásznak, hiszen átlagosan 11 millió forinttal nem tudtak elszámolni a vagyonosodási vizsgálatban lebukott magánszemélyek.

De a felháborodás (Ó, szegény végtörlesztők, még az adóhatóság is rájuk száll, hát nincs elég bajuk?) elég nagy volt. Hiszen többen tényleg a rokonságtól szedték össze azt a pár milliócskát, és nyilván a kisvállalkozó rokonok nem szívesen adtak volna papírt arról, hogy tőlük jött a pénz. Ezt jól meg lehetett lovagolni, így gyorsan törvénybe iktatták: nem számít vagyonosodásnak a végtörlesztés. A gordiuszi csomót tehát átvágták.

Kellett is, hiszen most épp az látszik az adatokból, hogy a végtörlesztésre fordított pénz egy részéről nem tudni, honnan is jött. A PSZÁF adataiból úgy tűnik: a végtörlesztett 570 milliárd forint (plusz 194 milliárd forint volt a hitel) mintegy kétharmadát magyarázza a pénzügyi és egyéb megtakarítások csökkenése. További forrást jelenthetnek a külföldről hazahozott betétek, és a cihában tartott valuta. Ez az MNB becslése szerint 120 milliárd forint volt. Ott van még persze az otthon tartott kápé, csakhogy – legalábbis decemberben – ez nőtt és nem csökkent, tehát nem ment végtörlesztésre. Illetve biztos ment, csak semmi nem magyarázza, hogy akkor miért nem csökkent az állomány.

A statisztikában persze az a szép, hogy csak átlagol. Az egyes elemeket nem látni, csak azt, hogy összesen nőtt vagy csökkent a betét, az életbiztosítás, a devizabetét, stb. Valamiből persze fizetnie kellett a 160 ezer végtörlesztőnek. De minden számolgatás ellenére kb. 150 milliárd forintnak nincs nyoma. Igen, ez lehetett az otthon tartott kápé. Ha már statisztika, akkor számoljunk! Ezek szerint átlagosan 925 ezer forintot tartott otthon a 160 ezer végtörlesztő és fejenként 3 millió 562 ezret fizetett ki zsebből (ezen kívül használtak még fel hiteleket). Hát ez az, amit nem hiszek; mert a lakosság kevesebb, mint ötödének volt tavaly megtakarítása. És ez igaz a végtörlesztőkre is.

Miközben sokan tényleg a teljes rokonság pénzét szedték össze, és minden készpénzzé tehető vagyonukat felhasználták, bizony úgy tűnik, hogy nem kevesen végtörlesztettek a vagyonos rétegből. És honnan jött az ő pénzük? Lehet találgatni.

Én most nem tenném, mert a feketegazdaság szereplői elég ronda módszerekkel dolgoznak.

Most kiderült az MNB adataiból, hogy az év végén valóban sokan vitték külföldre a pénzüket. A lakosság devizabetéteinek 40 százalékát nem itthon tartja.

Szerencsére megnyugodtak a kedélyek, amióta a piacok is azt árazzák, hogy meg fogunk egyezni az IMF-fel. A remények szerint tehát nem lesz államcsőd. Nem ez látszott azonban a karácsony előtti napoktól kezdve január közepéig. Noha régóta tart az a folyamat, hogy sokan viszik ki az országból a pénzüket, az év végén ez érezhetően felgyorsult. Nem véletlenül emelték meg a bankok az euróbetétekre adott kamatokat és akcióznak a maradék pénzért.

Mint korábban kiszámoltuk, mintegy 200 milliárd forintnyi devizabetét párolgott el a hazai bankokból egy év alatt. Az MNB legfrissebb számaiból – és kérdésünkre adott válaszából – kiderült, hogy a jegybank becslése szerint már 400 milliárd forintnyi devizát tart a lakosság külföldi bankokban. Miközben az itthoni bankokban december végén körülbelül 1086 milliárd forintnyi deviza volt az emberek számláin (ennek csupán a negyede tartósabban lekötött, tehát gyorsan csak veszteséggel mozdítható).

A banki számlaforgalom alapján egyébként az MNB arra a következtetésre jutott, hogy az év végén a háztartások növelték külföldi befektetéseiket. (Ezeket a statisztika csak nehezen tudja megfigyelni.)

Amikor december végén megírtuk, hogy menekítik az emberek a pénzüket az országból, sok kritikát kaptunk azt kérdezve, hol a bizonyíték. Hát, itt van. Ugyanis ennyi idő kell a statisztikák összeállításához.

És ezek az adatok még nem mutatják a januári pénzkivonást. Pedig az év második-harmadik hetében voltak olyan napok, amikor sokan bankpániktól tartottak. A deviza persze nem csak a külföldi bankokba menekült, sokan egyszerűen otthon kezdték el rejtegetni a pénzüket. Mint ahogy a végtörlesztéshez is hirtelen mintegy 120 milliárd forintnyi valuta került elő a cihákból.

Az biztos, hogy az itthonról kiutalt pénzek nehezen fognak visszaszivárogni. De azt remélem, talán tanult a kormány abból, ahogy a kormánytagok és a kormányzópárt vezetőinek nyilatkozatai csaknem bedöntötték a hazai valutát és csaknem bankpánikot okoztak. A bizalmat ugyanis nagyon nehéz megszerezni és nagyon könnyű elveszteni.