AZ ÉN PÉNZEM

Az elmúlt tíz évben megfordult a világ. Trónfosztottá vált az ingatlan, az állam pedig a bankok elől szívja el a pénzt. Alapvető változás pedig, bár igény nagyon is lenne rá, egyelőre nem igazán látszik.

Kiszámoltuk, hogy annak, aki nyolcmillió forintért vett ingatlant 2002-ben (érdemes leszögezni, hogy az év legelején, még a hitelboom által kiváltott nagy áremelkedés előtt) reálértéken ma 6,9 millió forintot ér a pénze. Aki ugyanakkor ugyanennyit tett egy befőttesüvegbe, az pénzén ma mindössze 4,8 millió értékű árut vehet. Kalkulációnkhoz a fogyasztói árak változását, a KSH, valamint ingatlanközvetítők átlagos lakásárakra vonatkozó adatait vettük alapul.

Utóbbinál persze az átlagok mögött jókorák lehetnek az eltérések. Nem mindegy ki, hol, milyen ingatlant vett. A házakra és lakásokra sokan azért esküsznek, mert „az megmarad” (nem csődöl be, nem teszi rá senki a kezét). Ezek mellett a szempontok mellett hangsúlyosan szerepel, hogy az éves hozamot (az állagmegóvási költségekkel, bár ezzel – annak ellenére, hogy tízéves időtávban már biztosan felmerül – sokan nem kalkulálnak) a bérbeadástól remélik. Az eladáskori értéknövekedés így szinte csak bonbon. Minden (nem lehet eleget hangsúlyozni: átlagokon alapuló) számításunk szerint a válság előtt ez a bonbon is jó vaskos volt. A helyzet azonban nem csak az eladási áraknál változott.

Mint az Otthon Centrum (OC) elemzéséből kiderül: a bérbeadást is megtépázta a válság. 2007. és 2011. között a téglalakások bérleti díja csaknem 20 százalékkal csökkent. A panellakások esetében ugyanezen időszakban 14, a házak esetében pedig 13 százalékos a visszaesés. (Az OC is megjegyzi azonban, igazán nem sokat lehet tudni erről a piacról, a magas tulajdonosi arány miatt ugyanis viszonylag szűk, az ügyletek többsége pedig ezen belül is a szürke vagy fekete zónába esik.) Ha a fogyasztói árak időközbeni alakulását is figyelembe vennénk, nyugodtan méretes bukóról beszélhetnénk. A lakásgyűjtögetők (erről a jelenségről korábban már írtunk) közül sokan most azt sem tudják, hová kapjanak. Több olyan ingatlan is szerepel a közvetítők adatbázisában, amelyet hosszú próbálkozás után sem tudtak bérbe adni. A tulajdonos most hol vevőt, hol pedig bérlőt keres – nem sok sikerrel.

Többeknek, akik éveken keresztül tartogatták ingatlanaikat – még úgy is, hogy szinte soha nem találtak bérlőt – hosszan magyaráztam: számolja csak ki, hogy mekkorát bukott (és ez még a válság előtt volt!) a tartogatás miatt. Ha ugyanis nem az elképzelt, hanem a valós áron eladta volna az ingatlant, amikor azt elkezdte hirdetni, a pénzt pedig kockázatmentesen (tehát állampapírba vagy bankbetétbe) befekteti, már jóval több pénze lenne a vágyott árnál.

Most kiszámoltuk: aki az elmúlt tíz évben bankbetétben átlagos kamatozás mellett tartotta az említett nyolcmilliót, mára megduplázta eredeti befektetését, ezen belül több mint 1,5 millió forint reálhozamot zsebelt be. Konkrétan 16,06 millió forint boldog tulajdonosa lehet. Az egyéves kincstárjegyet választóknál erre még 30 ezer plusz is rakódhatott. A bankbetétek és az állampapírok hozamát összevetve jól látszik, hogy évente változhat, melyiket érdemes választani (most éppen inkább az állampapírt).

Ez a helyzet hosszabb távon aligha maradhat így. Az ingatlanközvetítők (szakmájukból következően logikusan) próbálják a kis pozitív jeleket összekaparni, de optimizmust igazán ők sem tudnak sugározni. A bankok alig hiteleznek, az állam egyre újabb módszereket talál ki, hogy közvetlenül gyűjthesse be a lakossági forintokat. Jó magas kamatot kínálva értük.

Hát, innen szép nyerni.

Magyarországon már korábban is nagyon kevés háztartás akadt, amelyben tudnak félretenni. A megtakarítók aránya azonban tavaly még ehhez képest is megzuhant. A GfK felmérése azt mutatja, hogy most még a válság idején tapasztalt adatokat is sikerült alulmúlni. 2011-ben a lakosság átlagosan 18 százaléka rendelkezett már csak valamilyen banki megtakarítással. A többség, aki mégis tud félretenni, kizárólag bankbetétben tartja pénzét. Minden hatodik megkérdezett azonban azt mondta: otthon a fiókban tartja tartalékait.

A legszomorúbbnak pedig az tűnik, hogy a legtöbben váratlan kiadásokra tesznek félre, az öngondoskodás és a gyerekek jövőjére való takarékoskodás egyre inkább háttérbe szorul. A hosszabb távú takarékoskodásra körülbelül négy százalék tud pénz szánni.

Nyilvánvaló egyébként: aligha arról van szó, hogy most széles tömegek tesznek arra, hogy mi lesz velük idősebb korukban, vagy miből tudják taníttatni, az életbe jobb esélyekkel elindítani a gyereket. Arról lehet egyszerűen szó, hogy a túlélés lett a legfontosabb. A nehezen kiszámítható gazdasági környezet, a valutaárfolyamok és a fogyasztói árak emelkedése sok családban okozott komoly bizonytalanságot – nyomatékosítják még a kutatók is.

Saját tapasztalatomból tudom, hogy a nehezedő viszonyokhoz milyen keservesen tud egy háztartás alkalmazkodni. Az még megy, hogy az ember a nagyobb kiadásoknál megszorításokat vezet be, de a mindennapok átalakítása már sokkal nagyobb gond. Rávenni a férjet, a gyereket, hogy ne követelje a drágább csokikat, felvágottat, ne vásárolgasson lépten-nyomon üdítőket, nasikat … Kellemetlen feladat, amiből ráadásul nem lehet jól kijönni. Mindenki a spórolás fontosságát mondogatóra haragszik. Aki ettől folyamatosa frusztrált, ráadásul úgy éli meg, hogy sanyargatja a családot (ezt amúgy a család egyértelműen így is gondolja). Egyszerűbb tehát megpróbálni valahogy úgy balanszírozni a bevételek és a kiadások között, hogy legalább mínuszba ne csússzon a háztartási költségvetés.

A hozzánk érkező levelek alapján nagyon sokaknál még rosszabb a helyzet. A „sanyargatás” ugyanis nem is a korábbi életszínvonal valamilyen szinten tartása miatt kell, hanem azért, hogy valahogy fizetni lehessen a részleteket.

A jövő? Hát az pedig egyre bizonytalanabb.

Bár a jegybanki kamatemelés – legalábbis egyelőre – megállt, az elmúlt hetekben is tovább kúsztak felfelé a betéti kamatok. A szemfülesek jól járhatnak, a lusták viszont veszítenek.


Nem mindegy, hogy melyik bankban és mennyiért kötjük le a megtakarításunkat. Bár a bankok az elmúlt időszakban emelték a nem akciós betétlekötések kamatát is, azért arra nagyon vigyáztak, hogy a legmagasabb kamatok ne járjanak automatikusan minden ügyfélnek. Továbbra is megfigyelhető, hogy a saját ügyfelek közül azok kaphatják meg a kiemelkedő ajánlatokat, akik „miközben fejen állva szavalnak, a bal lábuk kisujjával meg tudják vakarni a jobb fülüket”. Oké, túloztam, de ezzel talán sikerült érzékeltetnem azt, hogy mennyire szűk körnek jár az akciós kamat. Ehhez jellemzően sokat kell utalni, több banki terméket is igénybe kell venni, de meghatározzák azt is, hogy hányszor kell ehhez bankkártyával vásárolni.
Azt is díjazzák a bankok, ha új pénzt visz az ügyfél hozzájuk (legyen az akár régi, akár új kliens). Erre már többen is évi 9 százalék körül fizetnek. Nem mindegy azonban, hogy a 9 százalék 2 hónapra jár vagy 1 évre. Hiszen az akció lejárta után – ha szintén csak új pénzre adják a magas kamatot – csak a normál betéti feltételek szerint fizetnek, ami rendszerint jóval alacsonyabb.
Több bank is fizet 10 százalék feletti kamatot, ha a megtakarításunk egy részét befektetési jegyekbe fektetjük. Ezzel azonban legyünk nagyon óvatosak. Egyrészt nem tudhatjuk, hogy mekkora hozamot érhetünk el a befektetési jegyeken, amin – csak szólok – akár bukni is lehet. Másrészt kíváncsi vagyok, hogy a befektetési jegyet vásárlók mekkora hányada tudja, hogy mit is vesz valójában: mit jelent az a befektetés, mibe fektetik a pénzét és tisztában van-e a kockázatokkal, no meg persze a költségekkel. Ha ezekre „nem” a válasz, és csak a bank által ajánlott terméket vennénk meg, akkor eszébe ne jusson senkinek ide tennie a pénzét csak azért, hogy a megtakarításai felére két hónapon át évi 8 vagy 9 százalékot kapjon.
Fontos tehát, hogy az apróbetűket is elolvassuk az akciók láttán. Érdemes egyébként is odafigyelni a pénzünkre, és lekötni a folyószámlán megmaradó összegeket, hiszen ott továbbra is – jellemzően – a láthatatlan kategóriába tartozik a kamat. A bankok viszont nem jutalmazzák azokat az ügyfeleiket, akik egyébként is náluk teszik félre a pénzüket. A rendszeres megtakarítási programoknál egyáltalán nem emelkedtek a kamatok az elmúlt hónapokban. Folytatódik tehát a bankok és ügyfelek közötti csiki-csuki. A bank akciós kamatot ad, amit reklámozhat. Ezt csak a szemfüles, a pénzükre odafigyelő ügyfelek vehetik igénybe. A lejáratkor pedig vagy oda teszik a pénzüket, ahol újabb, jó akciót találnak (akár házon belül), vagy ha ezt nem tartják számon, nagyot buknak azon, hogy nem akciós, többnyire fele akkora kamaton ketyeg tovább a megtakarításuk. Esetleg nevetségesen alacsony kamattal csücsül a folyószámlán.

A kormányról már korábban kiderült, mennyire hisz a nagy garral bejelentett „vizsgálatok” népnyugtató hatásában. Tavaly ősszel a forint elleni spekulációt akarták felderíteni. (Az ügyben azóta semmilyen fejleményről sem lehet hallani.) Nemrégiben az került terítékre, hogy vajon miért veszi ki pénzét a bankból, sőt viszi Ausztriába sok magyar. Giró-Szász András kormányszóvivő két hete a Parlamentben tartott rendkívüli sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott: minden lehetséges eszközzel folyik a vizsgálat, hogy kik azok, akik valótlan hírekkel ijesztgetik a lakosságot.

Az egyik lap utánajárt, eddig mire jutottak a hatóságok. Úgy tudják, a kétmillió forint feletti bankbetétek államosításával egy blogbejegyzésben riogatott valaki. Az oldal, ahol az írás megjelent, január 10. óta nem érhető el. Nem tudom, mások hol mit láttak, de én számtalan hasonló bejegyzést olvastam a neten. Az egyik meglehetősen ismert blog (nem akarom hírbe hozni, ezért inkább nem írom le, melyik volt) még szavazást is tartott. A mintegy 12 ezer válaszadó úgy 90 százaléka (a pontos arányra nem emlékszem) reális veszélynek tartotta a betétek államosítását. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha blogbejegyzések valóban akkora hatásúak lennének, akkor tömegek mészárolnák le vélt vagy valós ellenfeleiket, gyilkolnák magukat vagy rohannának szupertakarékos kütyüt venni.)

A szupertitkos-szolgálatok, különleges kormányhivatalok és ki tudja még, ki és mi mellett úgy döntöttem, én is nyomozásba fogok. Tényleg, mi is indíthatja az általam amúgy elég józannak tartott magyarokat arra, hogy ráfizetéssel az országon kívülre vigyék pénzüket, illetve otthon dédelgessék az inflációval egyre fogyó vagyonkájukat?

„Minden lehetséges eszköz” híján nem hallgattam le vagy ki senkit, csupán beszélgettem és számba vettem, mi történt az elmúlt másfél évben. Az gyorsan kiderült, hogy a bankokkal a köztudatban semmi baj sincs. Már közhely viszont (csak a kormányoldal látja makacsul másként), hogy a magánnyugdíjpénztári történet alaposan megtépázta a magántulajdon szentségébe vetett hitet. A fideszesek parlamenti ámokfutása (a visszamenőleges hatály és az, hogy az egyik nap felmerült ötlet másnap törvénybe szentesült) pedig a jogrend iránti bizalmat ingatta meg. Az alapelveket ugyanis lehet unortodox módon kezelni, de akkor nem szabad csodálkozni, ha ezt más is így teszi.

Sokakban hagyott mély nyomot Lázár Jánosnak az Alaptörvényhez benyújtott javaslata, ami szerint, ha az állam az őt terhelő bármilyen kötelezettségnek nem tud a költségvetés szűkössége miatt eleget tenni, „hozzájárulást kell megállapítani”.  Több bankos is úgy gondolta, hogy ezen a passzuson simán érthetők a megtakarítások is. Ha nekem mondták, mondták másnak is.

A különböző események egyébként sokkal köznapibb szinten is hosszan sorolhatók. Egy-egy történet csak rétegeket érintett, de ezek szépen rakódtak egymásra (a hoppon maradóknak dolgozóik, családjuk, rokonaik és barátaik is vannak ám). A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány réteget: alig került hatalomra a mostani kormány, azzal fizettek az őket erősen támogató gyógyszerészeknek, hogy elrendelték, a patikák kerüljenek kötelezően gyógyszerészi tulajdonba. Ezzel a patikaláncok lába alól húzták ki a talajt. Fene se bánja (ezt még egyébként majd meglátjuk) mondhatjuk, de azt látni kell, hogy itt is a magántulajdon sajátos felfogása érvényesült. Annak lehet valamije, akinek a kormány ezt hagyja. Ez látszik a plázákkal kapcsolatban is. Le a hipermaketekkel, hogy jobban boldogulhassanak a kisboltok! Az utalványosok túl sokat kerestek (és tényleg), nosza államosítsuk az egészet! A béren kívüli juttatások (tuti buli, hiszen támogatás jár hozzá) kezelését azok végezhetik, akiket erre kijelölnek. Hogy egy frisset is említsek, az az egyetem maradhat az állam kegyéből talpon, amely megfelel a hatalom elvárásainak.

Ha valami törvénybe ütközött, már változtatták is a kívánt módon a jogszabályokat. Gyorsan és határozottan. Legutóbb a babakötvény mellett nyitható Start-számlák kizárólagos állami kezelésbe vételéről írt az elég jó kormányzati információkkal rendelkező Magyar Nemzet. A hírt szinte azonnal cáfolták. Az a Nemzetgazdasági Minisztérium azonban, amely mindenre közleményben szól vissza, a baba-pénzeknél ezt nem tartotta szükségesnek. Csupán egy rádiónyilatkozatban hangzott el a cáfolat.

Érdekes. Vagy csak már paranoiás lettem? Az sem lenne csoda, hiszen én is ebben az országban élek.

Bizonytalanság és bizalmatlanság. Ez lengi körül a teljes magyar gazdaságot. Nem véletlen, hogy egyre többen tartják otthon a pénzüket.


Soha nem látott mennyiségű készpénzt őrizget otthonában a lakosság. A húszezeres bankóból majdnem 20 százalékkal több van kézben az egy évvel korábbinál. December végén a teljes állomány 2640 milliárd forint volt, ami 14 százalékos növekedés. A jegybank persze gazdasági összefüggésekkel magyarázza (ez egyébként a dolga, nem a hisztikeltés): „A tavaly évvégi készpénzállomány-emelkedés egyrészt feltételezhetően azzal magyarázható, hogy a nyugdíjpénztári reálhozamok készpénzben teljesített kifizetéseinek (körülbelül 80-90 milliárd forint) egy részét a lakosság egyelőre készpénzben tartalékolja, másrészt a lakosság − magasabb euroárfolyam miatti − eurokészpénzeladásai is hozzájárulhattak a forintállomány növekedéséhez.”
Ugyanakkor mindenki (na jó, nem mindenki, de sokak) számára érzékelhető: nagyon nagy a bizonytalanság és a bizalmatlanság.
Bizonytalanság, hogy mi lesz. Nem néhány év múlva, hanem most, néhány héten, hónapon belül. Lesz-e államcsőd és ennek következtében akadozó kifizetések. Bankok megrohamozása, átmeneti készpénzhiány.
Bizalmatlanság a kormány (és nem a bankok) iránt. Megoldja-e a saját maga által generált problémákat. A saját hatalmi törekvései elé helyezi-e az ország és a 10 millió (oké, ennél már kevesebben vagyunk) állampolgára érdekeit.
Az egyébként is szinte csak bankbetétekben pénzt gyűjtő lakosság az elmúlt hónapokban „elfelejtette” a többi megtakarítási formát, és a betétek közül is a rövid, 2-3 hónapos lekötéseket választotta. Elmaradt az évvégi adóoptimalizáló roham. Ki a fenét érdekel, hogy mennyi lesz a nyugdíja, mi lesz vele 10-20 év múlva, ha azt sem tudja, néhány hónap múlva nem fog-e éhezni.
Egyre több olyan jelzést kapunk olvasóinktól, hogy inkább otthon tartják vagyonkájukat, a bankoknál sem merik azt elhelyezni. Ilyen esetekben pedig csak veszíthet a pénz az értékéből, hiszen az áremelkedéseket még kamat sem ellentételezi. Pedig az elszálló pénzpiaci hozamok már megjelentek a bankoknál is, egyre magasabbak a betéti kamatok.
Jó lenne, ha végre mindenki megnyugodhatna, és az államcsőd rémétől megszabadulva nem vészforgatókönyvekre készülne a lakosság.