AZ ÉN PÉNZEM

Az elmúlt tíz évben megfordult a világ. Trónfosztottá vált az ingatlan, az állam pedig a bankok elől szívja el a pénzt. Alapvető változás pedig, bár igény nagyon is lenne rá, egyelőre nem igazán látszik.

Kiszámoltuk, hogy annak, aki nyolcmillió forintért vett ingatlant 2002-ben (érdemes leszögezni, hogy az év legelején, még a hitelboom által kiváltott nagy áremelkedés előtt) reálértéken ma 6,9 millió forintot ér a pénze. Aki ugyanakkor ugyanennyit tett egy befőttesüvegbe, az pénzén ma mindössze 4,8 millió értékű árut vehet. Kalkulációnkhoz a fogyasztói árak változását, a KSH, valamint ingatlanközvetítők átlagos lakásárakra vonatkozó adatait vettük alapul.

Utóbbinál persze az átlagok mögött jókorák lehetnek az eltérések. Nem mindegy ki, hol, milyen ingatlant vett. A házakra és lakásokra sokan azért esküsznek, mert „az megmarad” (nem csődöl be, nem teszi rá senki a kezét). Ezek mellett a szempontok mellett hangsúlyosan szerepel, hogy az éves hozamot (az állagmegóvási költségekkel, bár ezzel – annak ellenére, hogy tízéves időtávban már biztosan felmerül – sokan nem kalkulálnak) a bérbeadástól remélik. Az eladáskori értéknövekedés így szinte csak bonbon. Minden (nem lehet eleget hangsúlyozni: átlagokon alapuló) számításunk szerint a válság előtt ez a bonbon is jó vaskos volt. A helyzet azonban nem csak az eladási áraknál változott.

Mint az Otthon Centrum (OC) elemzéséből kiderül: a bérbeadást is megtépázta a válság. 2007. és 2011. között a téglalakások bérleti díja csaknem 20 százalékkal csökkent. A panellakások esetében ugyanezen időszakban 14, a házak esetében pedig 13 százalékos a visszaesés. (Az OC is megjegyzi azonban, igazán nem sokat lehet tudni erről a piacról, a magas tulajdonosi arány miatt ugyanis viszonylag szűk, az ügyletek többsége pedig ezen belül is a szürke vagy fekete zónába esik.) Ha a fogyasztói árak időközbeni alakulását is figyelembe vennénk, nyugodtan méretes bukóról beszélhetnénk. A lakásgyűjtögetők (erről a jelenségről korábban már írtunk) közül sokan most azt sem tudják, hová kapjanak. Több olyan ingatlan is szerepel a közvetítők adatbázisában, amelyet hosszú próbálkozás után sem tudtak bérbe adni. A tulajdonos most hol vevőt, hol pedig bérlőt keres – nem sok sikerrel.

Többeknek, akik éveken keresztül tartogatták ingatlanaikat – még úgy is, hogy szinte soha nem találtak bérlőt – hosszan magyaráztam: számolja csak ki, hogy mekkorát bukott (és ez még a válság előtt volt!) a tartogatás miatt. Ha ugyanis nem az elképzelt, hanem a valós áron eladta volna az ingatlant, amikor azt elkezdte hirdetni, a pénzt pedig kockázatmentesen (tehát állampapírba vagy bankbetétbe) befekteti, már jóval több pénze lenne a vágyott árnál.

Most kiszámoltuk: aki az elmúlt tíz évben bankbetétben átlagos kamatozás mellett tartotta az említett nyolcmilliót, mára megduplázta eredeti befektetését, ezen belül több mint 1,5 millió forint reálhozamot zsebelt be. Konkrétan 16,06 millió forint boldog tulajdonosa lehet. Az egyéves kincstárjegyet választóknál erre még 30 ezer plusz is rakódhatott. A bankbetétek és az állampapírok hozamát összevetve jól látszik, hogy évente változhat, melyiket érdemes választani (most éppen inkább az állampapírt).

Ez a helyzet hosszabb távon aligha maradhat így. Az ingatlanközvetítők (szakmájukból következően logikusan) próbálják a kis pozitív jeleket összekaparni, de optimizmust igazán ők sem tudnak sugározni. A bankok alig hiteleznek, az állam egyre újabb módszereket talál ki, hogy közvetlenül gyűjthesse be a lakossági forintokat. Jó magas kamatot kínálva értük.

Hát, innen szép nyerni.

Több változatban is terjed a neten egy „leleplező” összeállítás, ami alapvetően arról szól, hogy nem létező pénzekre szednek a bankok kamatot. A különböző minőségű, de a laikusok számára valóban meggyőző (legalábbis ezt mutatják a hozzánk érkezett mailok) összeállítások nagyon jól felhasználják neves közgazdászok vicces megjegyzéseit és a valós folyamatokat is vázolják. Kitekerve. A legmulatságosabbnak a You Tube-on is fennlévő egyik változatot (amit egyik korábbi posztunknál ide is belinkelt valaki) tartom. Ebben egy aranyműves összeesküvéseként vázolják a középkornak azt az időszakát, amikor a kereskedelem elkezdett felvirágozni. Lehetett volna bármilyen mohó gazember a képzelt aranyművesünk, ha nem lett volna komoly gazdasági igény a szolgáltatására.

Nincs ezt másképp ma sem. Az egész történetről eszembe jut, amikor kezdő újságíróként egy nagy lapnál a főszerkesztő helyettes megállított, hogy fantasztikus témája van. Súgva mondta: most tudta meg, hogy a bankok az éj leple alatt hitelezgetnek egymásnak. Igen – mondtam – ezt úgy hívják, hogy overnight. A nevében valóban benne van az éjszaka, de egynapos ügylet. Mi a csudának kellhet egy ilyen? Csak a mohóság indokolhatja, hogy a bankok nem szépen a trezorjaikban gyűjtögetik a pénzt, ahonnan azután azt kiveszik, amikor valaki hitelt kér. Amikor a trezor kiürül, széttárják a kezüket és várják, hátha hoz valaki pénzt. Ezt azonban (derül ki a borzadó összeállításokból) nem is szabadna kiadni, hiszen a betétes bármikor jelentkezhet érte.

Ha az egész szálat logikusan végigvisszük, szépen le is állna a világgazdaság. Tudom, hogy akadnak, akiknek tetszene egy ilyen világ, de a magam részéről én a kora középkor (egyébként még messzebb kellene visszamenni, ha teljesen le akarnánk „tisztítani” a dolgot) helyett mégis inkább most élek. Még ha sok rákfenéje is akad a pénz mára valóban elképesztően bonyolulttá vált világának.

A legtöbben azon háborognak, hogy a bankok, mivel nem azt adják kölcsön, amit nálunk (ilyen célra?) elhelyeztek, tulajdonképpen fiktív pénzre szednek kamatot. Rossz hírem van, e szerint a betétesek is fiktív pénzre kapnak kamatot. A cégek beruházásai, az árucikkek a boltok pultjain, a vágyott mosógép, műszaki ketyere, mind mind fiktív módon jöttek létre.

Azt, hogy miként is mozgathatja a világot a „fiktív” pénz, leginkább egy anekdotával lehet leírni. Egy cowboy bemegy a kocsmába és megkéri a csapost, hogy vigyázzon a százdollárosára, mert ő most a hegyekbe megy, ahová veszélyes lenne elvinni. A csapos vár, vár, a cowboy csak nem jön. Renováltatni kellene… Végül meggyőzi magát, ezt a legényt biztos megölték. Felújítja a kocsmát, aki pedig a munkálatokat végezte, annak a kerítéséhez kellett a pénz. A vasműves kertesíteni akart, a kertész utat akart a házához, és így tovább… A lánc végén egy örömapa állt, aki a lányát házasította ki. Nagy bulit csapott a kocsmában.

Azután betoppan a cowboy, aki csodálkozva jegyzi meg: ebből a porfészekből micsoda takaros kis hely lett! Persze kéri a százasát. A kocsmáros rezzenéstelen arccal benyúl a kasszába és ad egyet. A cowboy a tűzbe dugja a pénzt és rágyújt vele. Hamis volt – magyarázza.

A január végi hiszti után szép lassan csurogni kezdtek lefelé a pénzpiaci kamatok. Nagy örömre azért még nincs ok, hiszen az év elejei szintet még mindig meghaladják, de legalább a változás kedvező irányú. Határozottan bíztatónak tűnik, hogy az elmúlt hetekben a bankok már nem emelték tovább sem a forint, sem pedig a devizabetétek kamatát. Sőt. Már óvatos (vagy nem is annyira óvatos?) kamatcsökkentések is akadnak.

Gyanítható, hogy a pénzkivét is megállhatott. A bankok ugyanis erre reagálhattak az egy százalékos uniós kamat mellett valóban csillagászatinak tűnő kínálattal. A K&H viszont már hetek óta apránként mérsékli a normál lekötött devizabetéti kamatokat, az FHB pedig az akciós kamatot vette vissza; euró betét esetében egyéves lekötésnél 5 százalékról 4,75 százalékra. Az Unicredit a kiugróan magas, 5,25 százalékos kamatot csökkentette 4 százalékra a 2 évre lekötött euró betéteknél, míg az öt évre lekötöttre 6 százalék helyett már „csak” 5,50 százalékot fizet.

A pénzükre odafigyelőknek mindenképpen érdemes most résen lenniük. Amennyiben ugyanis folytatódik a konszolidáció, akkor akár viharos gyorsasággal is apadhatnak a kamatok. A válság idején megtakarítással rendelkezők számára nem ismeretlen ez a jelenség.  Akkor szép summát lehetett keresni azzal, ha valaki hosszabb távra ki tudta használni az extrémen magas kamatokat (néhány hét elteltével nyoma sem volt ezeknek az ajánlatoknak).

Most a bankok is előnyben részesítik a hosszabb távot. Nem árt viszont figyelni. Az Unicredit például 5 évre évi 8,25 százalékot ad, de mivel a kamatot csak a futamidő végén írják jóvá, az EBKM (egységesített betéti kamatláb mutató) csak 7,15 százalék. A bank egy hónappal ezelőtt még erre a konstrukcióra évi 9,5 százalékot fizetett, ami jól mutatja, hogy nem csak a devizánál, a forintnál megindult a kamaterózió.

A helyzet azonban (mint azt a forint elmúlt napokban bejárt meglehetősen széles pályája is bizonyítja) még elég törékeny. Némiképp aggasztó lehet még, hogy a nemzetközi piacokon igen jó a hangulat, aminek hatásából pedig más országokkal összevetve mi azért a legkevésbé részesültünk.

Kérdés, mi lesz akkor, ha viharosabbra fordul a szél, sőt még be is borul.

Nem mind betét, amit a bankban kaphatsz. És nem is minden pénz védett. Március 1-től kötelező a betétbiztosítás logóját feltüntetni, de ezt nem mindenki teszi meg, sőt néhányan megtévesztően használják.

Mindenki tapasztalatból tudhatja, hogy a banki ügyintéző azt sózza rá az ügyfélre, amit épp felsőbb utasításban kiadtak neki. Nem érdekes, hogy mi lenne megfelelő; ha befektetési jegy eladása a cél, akkor azt adnak el neki. Ha pedig épp a unit linked (befektetési egységhez kötött) életbiztosítás eladását kell növelni, azt kapja a kliens.

Már a Pénzügyi Békéltető Testület előtt is számos, ezt bizonyító megegyezés született. Az egyik esetben az ügyfélnek tőkevédett betétet ajánlottak a bankfiókban 12 ezer euró értékben. A bank szóban közölt tájékoztatása alapján az ügyfél úgy vélte, hogy a betéthez ingyenes életbiztosítást is kapott. Csak jóval később kapcsolt, hogy valójában befektetési egységekhez kötött életbiztosításra beszélték rá. A tájékoztató levélből kiderült, hogy a befizetett összegből különböző címeken levontak 530 eurót, így a pénze ahelyett, hogy gyarapodott volna, csökkent. A befektető ezután igyekezett szabadulni a nem kívánt kötelékből, de nem sikerült. A PBT előtt azután a korábban mereven elzárkózó szolgáltató (miután az eljáró tanács rávilágított a biztosítási kötvényen található ellentmondásokra, továbbá megállapította, hogy a szerződés megkötésekor a kérelmező figyelmét igazolható módon nem hívták fel arra, hogy a bank biztosításközvetítőként járt el, annak ellenére, hogy ezt törvény írja elő) egyezségi ajánlatot tett. Az ügyfél végül beleegyezett, hogy legalább a befizetett 12 ezer euróját visszakapja.

Azonban a PBT sem garancia. Egy ügyfél ugyanis egy éves futamidejű fix kamatozású betétet keresett, de végül egy tőkevédett befektetési alapban kötött ki a pénze. Amint rájött, hogy behúzták a csőbe, reklamált. A bank - hangsúlyozottan „méltányosságból” - lehetővé tette, hogy egy év után a két százalékos visszaváltási jutalék felszámítása nélkül jusson a pénzéhez. Azonban az eredeti befektetés időközben 10 százalékkal lett kevesebb. Hiába bűzlött az egész ügy, mivel a naív ügyfél aláírta a szerződést annak mellékleteivel együtt, a PBT úgy döntött, hogy a kérelmező tisztában volt a Befektetési jegyek visszaváltásának különös feltételeivel, így elutasította a kérelmet.

Március 1-jétől az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) védelme alá tartozó megtakarításokon fel kell tüntetni az OBA emblémáját. Noha ennek épp az lenne a fő szerepe, hogy megkülönböztesse a védett betétet a nem biztosított befektetéstől, több bank kifejezetten megtévesztően használja ezt a „védjegyet”. Egyre több helyen ugyanis akkor adnak akciós kamatot, ha a pénz egy részét befektetési alapba fekteti az ügyfél. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy a befektetési jegyeken bukni is lehet, az nem bankbetét, és az OBA védelme sem terjed ki rá. (Az OBA bankcsőd esetén személyenként és hitelintézetenként 100 ezer eurót fizet.) Van olyan bank, amelyik tehát kiteszi a védettséget mutató logót a mixelt termékre, miközben nem hívja fel a figyelmet arra, hogy a védelem csak a bankbetét részre vonatkozik, a befektetési alapba tett pénzre nem. (Így jár el a K&H Bank, de van ellenpélda is, ugyanis a Raiffeisen felhívja a figyelmet arra, hogy a védelem csak a betétre vonatkozik.) Több helyen pedig még nem is tüntették fel az OBA emblémát, pedig tegnaptól kötelező.

Magyarországon már korábban is nagyon kevés háztartás akadt, amelyben tudnak félretenni. A megtakarítók aránya azonban tavaly még ehhez képest is megzuhant. A GfK felmérése azt mutatja, hogy most még a válság idején tapasztalt adatokat is sikerült alulmúlni. 2011-ben a lakosság átlagosan 18 százaléka rendelkezett már csak valamilyen banki megtakarítással. A többség, aki mégis tud félretenni, kizárólag bankbetétben tartja pénzét. Minden hatodik megkérdezett azonban azt mondta: otthon a fiókban tartja tartalékait.

A legszomorúbbnak pedig az tűnik, hogy a legtöbben váratlan kiadásokra tesznek félre, az öngondoskodás és a gyerekek jövőjére való takarékoskodás egyre inkább háttérbe szorul. A hosszabb távú takarékoskodásra körülbelül négy százalék tud pénz szánni.

Nyilvánvaló egyébként: aligha arról van szó, hogy most széles tömegek tesznek arra, hogy mi lesz velük idősebb korukban, vagy miből tudják taníttatni, az életbe jobb esélyekkel elindítani a gyereket. Arról lehet egyszerűen szó, hogy a túlélés lett a legfontosabb. A nehezen kiszámítható gazdasági környezet, a valutaárfolyamok és a fogyasztói árak emelkedése sok családban okozott komoly bizonytalanságot – nyomatékosítják még a kutatók is.

Saját tapasztalatomból tudom, hogy a nehezedő viszonyokhoz milyen keservesen tud egy háztartás alkalmazkodni. Az még megy, hogy az ember a nagyobb kiadásoknál megszorításokat vezet be, de a mindennapok átalakítása már sokkal nagyobb gond. Rávenni a férjet, a gyereket, hogy ne követelje a drágább csokikat, felvágottat, ne vásárolgasson lépten-nyomon üdítőket, nasikat … Kellemetlen feladat, amiből ráadásul nem lehet jól kijönni. Mindenki a spórolás fontosságát mondogatóra haragszik. Aki ettől folyamatosa frusztrált, ráadásul úgy éli meg, hogy sanyargatja a családot (ezt amúgy a család egyértelműen így is gondolja). Egyszerűbb tehát megpróbálni valahogy úgy balanszírozni a bevételek és a kiadások között, hogy legalább mínuszba ne csússzon a háztartási költségvetés.

A hozzánk érkező levelek alapján nagyon sokaknál még rosszabb a helyzet. A „sanyargatás” ugyanis nem is a korábbi életszínvonal valamilyen szinten tartása miatt kell, hanem azért, hogy valahogy fizetni lehessen a részleteket.

A jövő? Hát az pedig egyre bizonytalanabb.