AZ ÉN PÉNZEM

Nem igaz, hogy a Kúria döntése nyomán nincs esélye a devizahiteleseknek egy bankkal szembeni perben. Nem kell mindenbe beletörődni.

Viharos sebességgel söpört végig a neten a Napi gazdaság cikke arról, hogy a Kúria (leánykori nevén Legfelsőbb Bíróság) egyik döntése sok szelet kifoghat a perre készülő devizahitelesek vitorlájából, a szerződések generális megtámadása nem lesz járható út. Pedig mindössze annyi történik, hogy a Kúria lenyesegeti a „vadhajtásokat” ebben a nagy devizahiteles katyvaszban. Ennek köszönhetően kezd körvonalazódni az is, hogy miben támadhatóak a devizahiteles szerződések. Nem véletlenül vélik úgy az ügyvédek is, hogy a fent említett döntés kifejezetten kedvező, hiszen a Kúria mindössze egy rossz ügyvédi munkáról mondott véleményt. Sok mindent ugyanis nem vizsgált és nem vizsgálhatott. Viszont éppen ez adhat kapaszkodót a pereskedőknek. (A megjelent cikkünk a témában a jobb oldali hasábból érhető el.)

A Kúria döntése ugyanis egy EGYEDI beadvánnyal kapcsolatos, bár kétségtelenül generális megállapításokat is tartalmaz. Így kimondja, hogy ha a bankok a kamat mellett díjakat és költségeket is felszámítanak, vagy egyoldalúan módosítják a szerződést, az önmagában és általánosságban még nem tekinthető a jóerkölcsbe ütközőnek. Ennyi és kész. Szó sincs arról, hogy a szerződés, amit az adós kötött a bankkal, megfelelt-e a jogszabályoknak, tisztességes feltételeket tartalmazott-e. A banknak tehát lehetősége van az egyoldalú szerződésmódosításra, de ennek feltétele, hogy a szerződés külön pontban meghatározza azokat a feltételeket, amikor a bank változtathat. Tehát előre le kell írni a szerződésben, hogy mikor és hogyan módosulhatnak a feltételek, és – még egy fontos kitétel – elő kellett írni, hogy a módosítást a HATÁLYBA LÉPÉSE ELŐTT, hirdetményben kell közzétennie. (Csak hogy még bonyolultabb legyen: a kérdés megítélése időszakonként is változó, hiszen mások voltak a jogszabályok.)

Nos, kíváncsi vagyok, hány szerződésben van benne az egyoldalú módosítás hatályba lépés előtti közzététele. Nem is szólva a módosítás feltételeiről. Hiszen ezek általában arról szóltak (most lefordítom magyarra): én, a bank, akkor emelek és annyival, amennyivel akarok, és amennyit nem szégyellek. És arra is kíváncsi vagyok, hogy a szerződések és a banki üzletszabályzatok önmagukban mennyire jogszerűek. Ugyanis épp ez a legfontosabb része a Kúria döntésének: szükséges, hogy a szerződés és az üzletszabályzat jogszerű legyen. Márpedig ebben az egyedi esetben nem vizsgálhatta meg, hogy maga a szerződés és üzletszabályzat megfelelő volt-e, hiszen az adóst képviselő jogász ezt nem is kérte.

A kérdésben nagy fordulatot hozhat majd a Kúria őszre várható iránymutatása. Nem mindegy ugyanis, hogy mit mondanak ki abban a kérdésben: kinek kell állnia a kockázatokat. Hiszen ha a bank minden kockázatot az ügyfélre terhelhet – sokszor még ebben az esetben is az indokoltnál nagyobb mértékben nőttek a törlesztőrészletek -, akkor mi a fene dolga is van neki? Hol a hozzáértés, és egyáltalán mit csinál, ha nem kezel kockázatot? (Korábbi posztunkban arról írtunk, hogy szerintünk minden szereplő felelős a devizahiteles helyzetért.)

Ha pedig kimondják, hogy ezen a kockázaton osztozni kell, na, akkor szépen, egyenként meg lehet vizsgálni, hogy ez hogyan is nézett ki az egyes szerződéseknél. (Persze csak per esetén. Ne gondolja senki, hogy ez automatikus lesz.) Viszont ha egy üzletszabályzat volt rossz, akkor minden az alapján kötött szerződéssel rendelkező ügyfél együtt is perelhet. 

A mostani határozatból kiderül még, hogy nem kellett a banknak beírni a szerződésbe, hogyan alakul a svájci frank árfolyama a hitel lejártáig, és ezt nem kellett beleszámítani a thm-be sem. Ezt egyébként az ügyfelek többsége is tudja.

Félreértés ne essék, nem buzdítunk senkit arra, hogy perre menjen. (Főként nem a manapság nem ritka „jogászlovagok” unszolására vagy közreműködésével.) A per ugyanis mindenképp kockázatos. Elvesztése esetén akár milliókat is fizettethetnek az ügyféllel illeték és ügyvédi költség címen. 

Ha tetszett a cikk, lájkoljon és kövessen minket a Facebookon, ahol további érdekességeket, részleteket talál. 

Az akció jó hívószó, ráadásul bármekkora drágítás jöhet a kifutása után.

Azt szokták mondani, hogy a magyar nem is annyira árérzékeny, inkább "akcióérzékeny" teremtés. Nem tudom, hogy ez még ma is igaz-e, de tény, hogy számtalan olyan akcióba botlok nap mint nap, amikor kiderül, hogy akció nélkül olcsóbb volt a termék, vagy éppen arra kell ráébrednem, hogy akciósan is drágább, mint a versenytársaké.

A bankok az akció hívószót inkább kiskapuként használják. Ugyanis csak szigorú szabályok szerint emelhetik a költségeket, ezek a rendelkezések azonban kijátszhatók. Az egyik trükk, hogy újabb és újabb termékeket vezetnek be, a másik az akció szó használata. Abban a pillanatban, amikor valami akciós, máris új árat lehet bevezetni, ha kifut a kedvezményes időszak. Az akciókra ugyanis nem vonatkozik az emelési korlát.

A tisztességes magatartás azonban megkérdőjelezhető, amikor nincs időtartam megjelölve, mert csak annyit tesznek közzé, hogy „visszavonásig”. Gyanakodásra adhat okot, ha a korábban díjmentes szolgáltatás egyszer csak nulla forintos díjért szerepel. Ez ugyanis a díjemelés előszele szokott lenni.

Becsületes eljárás, ha az emelést előre jelzik. Így találkozhatunk előre beharangozott áremelésekkel. A Volksbanknál például a pénztári készpénzfelvételnél az akciós feltétel 0,35 százalék plusz száz forint, ami majd ötszázra emelkedik. Ez egyébként tízezer forint felvételekor majdnem 90 százalékos díjemelést jelent; húszezernél a növekedés „csak” 50 százalékos. A Citibank június 15-ével megszünteti a nulla forintos bankszámlához kapcsolódó készpénz-visszatérítést.  (Ez addig akár havi 10 ezer forintot is jelenthet a bankkártyás vásárlások után.) Biztató viszont, hogy a Citinél a díjmentes kifejezés még igen sokszor fordul elő a feltételek között, ráadásul egyetlen helyen sem jelzik, hogy akciós lenne. Az OTP az alapszámlánál a pénztári készpénzbefizetésért kér kedvezményesen 59 forintot. Ez a díj lesz rövidesen 0,45 százalék, de minimum 447 forint – felső korlát nélkül.

Azt is fontos tudni, hogy a banknak nem kötelező minden évben az infláció mértékével emelni a díjait, viszont több évnyi drágítást is végrehajthat, ha korábban „elmaradt” az árak igazítása. Mindebből a legfontosabb tanulság, hogy időről időre érdemes átnézni a bankköltségeinket, és ennek megfelelően váltani, ha nagy meglepetés ér minket.

Akár hatvanszoros is lehet a különbség a legolcsóbb és legdrágább bankszámla díja között. Éves szinten 55-60 ezer forinttal is többet fizethet az, aki rosszul választ bankot és számlát. Nem árt átgondolni a bankolási szokásainkat is.

Szépen emelték a bankok a számlák költségeit, újabb és újabb „díjkülönlegességgel” rukkolnak elő. Fél évvel ezelőtt még „csak” ötvenszeres volt a különbség a legolcsóbb és legdrágább bankszámla között, ez mára hatvanszorosára nőtt.

Igaz, hogy a törvényi előírás miatt csak körülbelül az infláció mértékével emelhetnék az árat a pénzintézetek, de ez csak a már meglévő konstrukciókra vonatkozik. A gordiuszi csomót nagyon egyszerűen vágják át; átalakítják a számlákat, újakat vezetnek be, és csiribí-csiribá, máris annyit számítanak fel érte, amennyit nem szégyellnek.

Az OTP például az alapszámlánál a pénztári készpénzbefizetést is sarcolja (ami a lakosságnál egyáltalán nem szokás). Ezért, most még kedvezményesen, 59 forintot kérnek. Rövidesen azonban a díj 0,45 százalék, de minimum 447 forint lesz – felső korlát nélkül. A postai befizetés költségeit is ügyfeleikre hárítják. Ekkortól a forint lekötése 22 forintba kerül. A többi számlacsomagnál nincsenek ilyen díjak, így úgy véljük, érdemes (akinek még van ilyen) az Alap számlától mindenképpen megválni. Arra sem árt azonban ügyelni, hogy a Net számlánál sem sokáig (a tavalyi inflációs adatok hivatalos közzétételéig) tart az eseti utalások díjmentessége az OTP-nél.

De egyre több a nulla forintos és filléres számla (havi néhány száz forint), ehhez azonban meg kell találni a megfelelő bankot és megfelelő számlát. Mert az olcsó számlát okosan is kell kezelni. Érdemes a fejekben átállítani a bankolási szokásokat. Bankkártyával vásárolni, készpénzt a bank saját automatájából felvenni és lehetőleg interneten intézni az ügyeket. Ez a legolcsóbb módja a bankhasználatnak. És persze meg kell találni ehhez a megfelelő bankszámla-csomagot is. Ugyanis bankon belül is nagyon eltérőek a díjak, így ugyanannál a pénzintézetnél – ha rossz számlában ülünk – több ezer forint is lehet a különbség egy hónap alatt. Egyre több helyen kérnek kevesebb díjat, ha az ügyfél nem kér postán kivonatot.

Íme, csak egy példa: akinek 150 ezer forintos fizetés érkezik a bankszámlájára, és mindössze arra használja, hogy felvegye róla az összes pénzt négy alkalommal, ehhez a bank saját automatáját használja, ilyen havidíjra számíthat az egyes bankoknál (benne van a bankkártya éves díja is):

Havidíj

Biztos, hogy csökkenni fog a magánnyugdíjpénztárak száma, de a jelenleg még létezők zöme a fennmaradás mellett tette le a voksát. Van, ahol lesz tagdíj, van, ahol egyelőre nem. De ha nem változnak a jogszabályok, előbb-utóbb mindenhol kérnek majd tagdíjat. Csakhogy ez nem is rossz befektetés a nyugdíjas napokra.

Nem gondolom, hogy önmagában a magánnyugdíjpénztári tagságtól több vagy kevesebb nyugdíja lenne valakinek majd 20-30 év múlva, mintha a tb-rendszerbe lépne vissza. Nem is ezt ígérte a rendszer, habár a jó hozamokkal el lehetett volna érni a magasabb nyugdíjat. Aki egyébként megmondja, hogy mi lesz 20-30 év múlva, az hazudik. Ugyan ki a fene tudta, hogy jön a válság, és így megroggyantja az egész világgazdaságot, benne kis hazánk gazdaságát?

De a magánnyugdíjpénztári tagság valamivel mégis kézzelfoghatóbb a jövő vonatkozásában, mint a tisztán állami nyugdíj. Hiszen az állami nyugdíj sem biztos. Gondoljunk csak bele, hogyan csökkentették az elmúlt évek (színtől független) kormányai a tb-nyugdíjat. Egyszer csak eltűnt a tizenharmadik havi nyugdíj. Egyszer csak változott a korengedményes nyugdíj. Egyszer csak szigorodott a rokkantnyugdíj. Más kérdés, hogy a rendszer fenntarthatósága érdekében ezek szükséges lépések, de a politika mindig is úgy játszadozott a nyugdíjkérdéssel, ahogy akart.

Ahogy elnézi az ember hazánk korfáját, jól látszik, hogy fogyó, öregedő társadalomban élünk. Egyértelmű, hogy 20-30 év múlva a mainál jóval kevesebb aktív dolgozó tart majd el a mainál jóval több nyugdíjast. Így az állami pillérből egyre kevesebbre lehet majd számítani. Tehát mindenképp félre kell tenni magunknak. Erre pedig a magánnyugdíjpénztárak igenis jó lehetőséget teremtenek, hiszen a legalacsonyabb költséghányaddal dolgoznak. Ennél az önkéntes nyugdíjpénztárak is drágábbak, nem beszélve a befektetési alapokról. De messze kedvezőbb a unit linked biztosításoknál is (amiben többszázezer- egymillió embernek van megtakarítása), hiszen amíg a magánkasszák 0,9 százaléknyi költséget vonhatnak le a befizetésekből, addig a unit lineked biztosítások éves költségmutatója 5-8 százalék körüli!

Ahhoz persze, hogy legyen plusz, nem árt gyűjteni. A pénztárak egy része egyébként is tagdíjat kér már most, hogy működni tudjon. Több pénztárnak azonban egyelőre elegendő tartaléka van, így a takarékoskodással a tagok megvárhatják a „jobbnapokat”.

Hozamok

Aki azon siránkozik, hogy milyen gonosz a pénztára, mert „eltőzsdézte a pénzét”, annak csak azt tudom mondani: 1998 óta működnek a pénztárak, tehát az ő hibája is, hogy nem vitte el olyan helyre, ahol jobb hozamot adtak. Tessék megnézni a pénztárak teljesítményét! A sajtó tele volt elemzésekkel, ezeket szépen el lehetett volna olvasni. Már ha valakit érdekelt. De ha valaki magasról tett rá, nem lépett, mert nem érdekelte a saját pénze, az most, utólag nem sírdogáljon. Hiszen felelősek vagyunk a döntéseinkért. És az is egy döntés, ha valaki nem csinál semmit.

Most melyik kasszát?

Mindenképp elgondolkodtató és tanulságos az egyes kasszák viselkedése a mostani helyzetben. Melyik adja fel, melyik az, amelyik kitart. A nagy pénzügyi csoportokhoz tartozók esetében én a pénztárakon túlmutató következtetéseket is levonnék. Annak a csopotnak, amely éveken át élősködött a magánnyugdíjpénztárán, és most patkány módjára menekül, annak egyéb szolgáltatásából sem kérnék. Hát hogy tenném oda ezek után évtizedekre a pénzem, hogy kötnék nála ezek után évtizedekre szóló biztosítást? Mi a biztosíték arra, hogy a hosszú távra megkötött szerződésemet nem dobja vissza, amikor már nem tud tőlem eleget lenyúlni? Íme, a szégyenlista (a nagy hátterűek, akiknek már nem vagy jó biznisz): Aegon, Generali, Erste.

A megszűnő kicsiket, pénzügyi háttér nélkülieket nem pellengérezném ki, hiszen nem volt mögöttük háttérként pénzügyi érdekcsoport. Mindezzel együtt respekt a maradóknak (bár közülük a jövőben várhatóan többen összeolvadnak). Ezek: Allianz, Aranykor, AXA, Budapest, Pannónia, Dimenzió, ING, MKB, OTP.

A pénzügyi felügyelet közzétette a nyugdíjpénztárak által elért hozamokat, és azt is, hogy a tagok pénze tíz év alatt a különböző kasszáknál miként gyarapodott. Nem meglepő, hogy óriási eltérések akadnak. Egy átlagos befizetéssel rendelkező magánpénztári tag a tízedik évben 1,1 millió forintnál is többel rendelkezik, ha jó kasszát és portfóliót választott. Míg szerencsétlenebb társának még az időközben befizetett 720 ezer forintnál is kevesebb gyűlt össze a számláján (akad olyan pénztár, ahol a vagyonnövekedési helyett inkább vagyoncsökkentési mutatóról beszélhetünk).  Az önkéntes pénztáraknál az átlagos havi ötezer forintos befizetésnél is mintegy százezer forint a legjobban és a legrosszabbul teljesítő között a különbség.  Nagyobb összegeknél persze az eltérés is jóval több.

Végignéztük az adatokat, hogy vajon akad-e valamilyen elv, ami segíthet a pénztárválasztásban. Rossz hírünk van: ilyen egyáltalán nincs. A pénztárak ugyan, folyamatosan mondogatják, hogy minél nagyobb a kezelt vagyon, annál jobb eredmények érhetők el. Ez persze nyilván igaz – az ő profitjukra. A tagok pénzének gyarapítására viszont cseppet sem. Az azonos típusú befektetéseknél (ezeket lehet felelősen összemérni) ugyanis egyáltalán nem mutatható ki, hogy a több pénznél magasabb lenne a hozam.

A függetlenség vagy a nagy pénzügyi hátterű csoporthoz tartozás alapján sem lehet igazán különbséget tenni. Szokásos érv, hogy a bankok, biztosítók nem versenyeztetik a vagyonkezelőt, így a díjak magasabbak, a teljesítmény pedig rosszabb. A magasabb díjak az önkéntes pénztáraknál tulajdonképpen ténynek tekinthetők (itt se sokat számít a kezelt vagyon nagysága, hiszen annak lefelé kellene nyomni a költségeket), a magánpénztáraknál ezt a jogalkotók vitték annyira le, aminél a következmények még nem igazán láthatók.

A teljesítménynél viszont nem igazolható a függetlenség jótékony hatása. Az önkéntes pénztárak összesített adatainál (a különböző portfólióknál elért hozamot az ott tartott pénz nagysága alapján vettük figyelembe) 2011-ben az Életút győzött a maga közel 4,6 százalékos átlagos hozamával. A második helyet 3,2 százalékkal a K&H szerezte meg. A legtöbbet pedig a Honvéd tagjai bukták (itt a pénztár egészének teljesítménye mínusz 2,4 százalék lett). A pálmát a magánynyugdíjnál is az Életút szerezte meg (nem is akármilyen, 8,49 százalékos átlagos hozammal), a Quaestor viszont több mint öt százalékot vesztett tagjai pénzéből. Ezt is alul tudta azonban múlni az OTP a maga közel 6,6 százalékos negatív hozamával.

Tíz éves időtávban a magánkasszáknál a toplistát a klasszikus és a növekedési portfóliónál is az AXA vezeti. A kiegyensúlyozott portfóliónál viszont nagyot vert rá a mezőnyre a Generali. A Quaestornál azonban a legkockázatosabb befektetéseknél 10 éves időtávban is buktak a tagok. A következő legrosszabb ugyanennél a portfóliónál az OTP, a maga három százalék alatti éves hozamával.

Az önkéntes pénztáraknál nagyon jól teljesített az ING „D”, de a Bizalom dinamikus portfóliója is. A legrosszabbul az AXA Fiatalos lendület elnevezésű konstrukcióját választók jártak.

Szabálynak tehát leginkább az látszik, hogy nincs szabály. Menedzserek és vagyonkezelők vannak – eltérő tehetséggel és elkötelezettséggel.