Az elmúlt tíz évben megfordult a világ. Trónfosztottá vált az ingatlan, az állam pedig a bankok elől szívja el a pénzt. Alapvető változás pedig, bár igény nagyon is lenne rá, egyelőre nem igazán látszik.

Kiszámoltuk, hogy annak, aki nyolcmillió forintért vett ingatlant 2002-ben (érdemes leszögezni, hogy az év legelején, még a hitelboom által kiváltott nagy áremelkedés előtt) reálértéken ma 6,9 millió forintot ér a pénze. Aki ugyanakkor ugyanennyit tett egy befőttesüvegbe, az pénzén ma mindössze 4,8 millió értékű árut vehet. Kalkulációnkhoz a fogyasztói árak változását, a KSH, valamint ingatlanközvetítők átlagos lakásárakra vonatkozó adatait vettük alapul.

Utóbbinál persze az átlagok mögött jókorák lehetnek az eltérések. Nem mindegy ki, hol, milyen ingatlant vett. A házakra és lakásokra sokan azért esküsznek, mert „az megmarad” (nem csődöl be, nem teszi rá senki a kezét). Ezek mellett a szempontok mellett hangsúlyosan szerepel, hogy az éves hozamot (az állagmegóvási költségekkel, bár ezzel – annak ellenére, hogy tízéves időtávban már biztosan felmerül – sokan nem kalkulálnak) a bérbeadástól remélik. Az eladáskori értéknövekedés így szinte csak bonbon. Minden (nem lehet eleget hangsúlyozni: átlagokon alapuló) számításunk szerint a válság előtt ez a bonbon is jó vaskos volt. A helyzet azonban nem csak az eladási áraknál változott.

Mint az Otthon Centrum (OC) elemzéséből kiderül: a bérbeadást is megtépázta a válság. 2007. és 2011. között a téglalakások bérleti díja csaknem 20 százalékkal csökkent. A panellakások esetében ugyanezen időszakban 14, a házak esetében pedig 13 százalékos a visszaesés. (Az OC is megjegyzi azonban, igazán nem sokat lehet tudni erről a piacról, a magas tulajdonosi arány miatt ugyanis viszonylag szűk, az ügyletek többsége pedig ezen belül is a szürke vagy fekete zónába esik.) Ha a fogyasztói árak időközbeni alakulását is figyelembe vennénk, nyugodtan méretes bukóról beszélhetnénk. A lakásgyűjtögetők (erről a jelenségről korábban már írtunk) közül sokan most azt sem tudják, hová kapjanak. Több olyan ingatlan is szerepel a közvetítők adatbázisában, amelyet hosszú próbálkozás után sem tudtak bérbe adni. A tulajdonos most hol vevőt, hol pedig bérlőt keres – nem sok sikerrel.

Többeknek, akik éveken keresztül tartogatták ingatlanaikat – még úgy is, hogy szinte soha nem találtak bérlőt – hosszan magyaráztam: számolja csak ki, hogy mekkorát bukott (és ez még a válság előtt volt!) a tartogatás miatt. Ha ugyanis nem az elképzelt, hanem a valós áron eladta volna az ingatlant, amikor azt elkezdte hirdetni, a pénzt pedig kockázatmentesen (tehát állampapírba vagy bankbetétbe) befekteti, már jóval több pénze lenne a vágyott árnál.

Most kiszámoltuk: aki az elmúlt tíz évben bankbetétben átlagos kamatozás mellett tartotta az említett nyolcmilliót, mára megduplázta eredeti befektetését, ezen belül több mint 1,5 millió forint reálhozamot zsebelt be. Konkrétan 16,06 millió forint boldog tulajdonosa lehet. Az egyéves kincstárjegyet választóknál erre még 30 ezer plusz is rakódhatott. A bankbetétek és az állampapírok hozamát összevetve jól látszik, hogy évente változhat, melyiket érdemes választani (most éppen inkább az állampapírt).

Ez a helyzet hosszabb távon aligha maradhat így. Az ingatlanközvetítők (szakmájukból következően logikusan) próbálják a kis pozitív jeleket összekaparni, de optimizmust igazán ők sem tudnak sugározni. A bankok alig hiteleznek, az állam egyre újabb módszereket talál ki, hogy közvetlenül gyűjthesse be a lakossági forintokat. Jó magas kamatot kínálva értük.

Hát, innen szép nyerni.