Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Magánnyugdíjpénztárak: segítség a döntéshez

Biztos, hogy csökkenni fog a magánnyugdíjpénztárak száma, de a jelenleg még létezők zöme a fennmaradás mellett tette le a voksát. Van, ahol lesz tagdíj, van, ahol egyelőre nem. De ha nem változnak a jogszabályok, előbb-utóbb mindenhol kérnek majd tagdíjat. Csakhogy ez nem is rossz befektetés a nyugdíjas napokra.

Nem gondolom, hogy önmagában a magánnyugdíjpénztári tagságtól több vagy kevesebb nyugdíja lenne valakinek majd 20-30 év múlva, mintha a tb-rendszerbe lépne vissza. Nem is ezt ígérte a rendszer, habár a jó hozamokkal el lehetett volna érni a magasabb nyugdíjat. Aki egyébként megmondja, hogy mi lesz 20-30 év múlva, az hazudik. Ugyan ki a fene tudta, hogy jön a válság, és így megroggyantja az egész világgazdaságot, benne kis hazánk gazdaságát?

De a magánnyugdíjpénztári tagság valamivel mégis kézzelfoghatóbb a jövő vonatkozásában, mint a tisztán állami nyugdíj. Hiszen az állami nyugdíj sem biztos. Gondoljunk csak bele, hogyan csökkentették az elmúlt évek (színtől független) kormányai a tb-nyugdíjat. Egyszer csak eltűnt a tizenharmadik havi nyugdíj. Egyszer csak változott a korengedményes nyugdíj. Egyszer csak szigorodott a rokkantnyugdíj. Más kérdés, hogy a rendszer fenntarthatósága érdekében ezek szükséges lépések, de a politika mindig is úgy játszadozott a nyugdíjkérdéssel, ahogy akart.

Ahogy elnézi az ember hazánk korfáját, jól látszik, hogy fogyó, öregedő társadalomban élünk. Egyértelmű, hogy 20-30 év múlva a mainál jóval kevesebb aktív dolgozó tart majd el a mainál jóval több nyugdíjast. Így az állami pillérből egyre kevesebbre lehet majd számítani. Tehát mindenképp félre kell tenni magunknak. Erre pedig a magánnyugdíjpénztárak igenis jó lehetőséget teremtenek, hiszen a legalacsonyabb költséghányaddal dolgoznak. Ennél az önkéntes nyugdíjpénztárak is drágábbak, nem beszélve a befektetési alapokról. De messze kedvezőbb a unit linked biztosításoknál is (amiben többszázezer- egymillió embernek van megtakarítása), hiszen amíg a magánkasszák 0,9 százaléknyi költséget vonhatnak le a befizetésekből, addig a unit lineked biztosítások éves költségmutatója 5-8 százalék körüli!

Ahhoz persze, hogy legyen plusz, nem árt gyűjteni. A pénztárak egy része egyébként is tagdíjat kér már most, hogy működni tudjon. Több pénztárnak azonban egyelőre elegendő tartaléka van, így a takarékoskodással a tagok megvárhatják a „jobbnapokat”.

Hozamok

Aki azon siránkozik, hogy milyen gonosz a pénztára, mert „eltőzsdézte a pénzét”, annak csak azt tudom mondani: 1998 óta működnek a pénztárak, tehát az ő hibája is, hogy nem vitte el olyan helyre, ahol jobb hozamot adtak. Tessék megnézni a pénztárak teljesítményét! A sajtó tele volt elemzésekkel, ezeket szépen el lehetett volna olvasni. Már ha valakit érdekelt. De ha valaki magasról tett rá, nem lépett, mert nem érdekelte a saját pénze, az most, utólag nem sírdogáljon. Hiszen felelősek vagyunk a döntéseinkért. És az is egy döntés, ha valaki nem csinál semmit.

Most melyik kasszát?

Mindenképp elgondolkodtató és tanulságos az egyes kasszák viselkedése a mostani helyzetben. Melyik adja fel, melyik az, amelyik kitart. A nagy pénzügyi csoportokhoz tartozók esetében én a pénztárakon túlmutató következtetéseket is levonnék. Annak a csopotnak, amely éveken át élősködött a magánnyugdíjpénztárán, és most patkány módjára menekül, annak egyéb szolgáltatásából sem kérnék. Hát hogy tenném oda ezek után évtizedekre a pénzem, hogy kötnék nála ezek után évtizedekre szóló biztosítást? Mi a biztosíték arra, hogy a hosszú távra megkötött szerződésemet nem dobja vissza, amikor már nem tud tőlem eleget lenyúlni? Íme, a szégyenlista (a nagy hátterűek, akiknek már nem vagy jó biznisz): Aegon, Generali, Erste.

A megszűnő kicsiket, pénzügyi háttér nélkülieket nem pellengérezném ki, hiszen nem volt mögöttük háttérként pénzügyi érdekcsoport. Mindezzel együtt respekt a maradóknak (bár közülük a jövőben várhatóan többen összeolvadnak). Ezek: Allianz, Aranykor, AXA, Budapest, Pannónia, Dimenzió, ING, MKB, OTP.

0 Tovább

Nyugdíj: semmi sem igaz

A pénzügyi felügyelet közzétette a nyugdíjpénztárak által elért hozamokat, és azt is, hogy a tagok pénze tíz év alatt a különböző kasszáknál miként gyarapodott. Nem meglepő, hogy óriási eltérések akadnak. Egy átlagos befizetéssel rendelkező magánpénztári tag a tízedik évben 1,1 millió forintnál is többel rendelkezik, ha jó kasszát és portfóliót választott. Míg szerencsétlenebb társának még az időközben befizetett 720 ezer forintnál is kevesebb gyűlt össze a számláján (akad olyan pénztár, ahol a vagyonnövekedési helyett inkább vagyoncsökkentési mutatóról beszélhetünk).  Az önkéntes pénztáraknál az átlagos havi ötezer forintos befizetésnél is mintegy százezer forint a legjobban és a legrosszabbul teljesítő között a különbség.  Nagyobb összegeknél persze az eltérés is jóval több.

Végignéztük az adatokat, hogy vajon akad-e valamilyen elv, ami segíthet a pénztárválasztásban. Rossz hírünk van: ilyen egyáltalán nincs. A pénztárak ugyan, folyamatosan mondogatják, hogy minél nagyobb a kezelt vagyon, annál jobb eredmények érhetők el. Ez persze nyilván igaz – az ő profitjukra. A tagok pénzének gyarapítására viszont cseppet sem. Az azonos típusú befektetéseknél (ezeket lehet felelősen összemérni) ugyanis egyáltalán nem mutatható ki, hogy a több pénznél magasabb lenne a hozam.

A függetlenség vagy a nagy pénzügyi hátterű csoporthoz tartozás alapján sem lehet igazán különbséget tenni. Szokásos érv, hogy a bankok, biztosítók nem versenyeztetik a vagyonkezelőt, így a díjak magasabbak, a teljesítmény pedig rosszabb. A magasabb díjak az önkéntes pénztáraknál tulajdonképpen ténynek tekinthetők (itt se sokat számít a kezelt vagyon nagysága, hiszen annak lefelé kellene nyomni a költségeket), a magánpénztáraknál ezt a jogalkotók vitték annyira le, aminél a következmények még nem igazán láthatók.

A teljesítménynél viszont nem igazolható a függetlenség jótékony hatása. Az önkéntes pénztárak összesített adatainál (a különböző portfólióknál elért hozamot az ott tartott pénz nagysága alapján vettük figyelembe) 2011-ben az Életút győzött a maga közel 4,6 százalékos átlagos hozamával. A második helyet 3,2 százalékkal a K&H szerezte meg. A legtöbbet pedig a Honvéd tagjai bukták (itt a pénztár egészének teljesítménye mínusz 2,4 százalék lett). A pálmát a magánynyugdíjnál is az Életút szerezte meg (nem is akármilyen, 8,49 százalékos átlagos hozammal), a Quaestor viszont több mint öt százalékot vesztett tagjai pénzéből. Ezt is alul tudta azonban múlni az OTP a maga közel 6,6 százalékos negatív hozamával.

Tíz éves időtávban a magánkasszáknál a toplistát a klasszikus és a növekedési portfóliónál is az AXA vezeti. A kiegyensúlyozott portfóliónál viszont nagyot vert rá a mezőnyre a Generali. A Quaestornál azonban a legkockázatosabb befektetéseknél 10 éves időtávban is buktak a tagok. A következő legrosszabb ugyanennél a portfóliónál az OTP, a maga három százalék alatti éves hozamával.

Az önkéntes pénztáraknál nagyon jól teljesített az ING „D”, de a Bizalom dinamikus portfóliója is. A legrosszabbul az AXA Fiatalos lendület elnevezésű konstrukcióját választók jártak.

Szabálynak tehát leginkább az látszik, hogy nincs szabály. Menedzserek és vagyonkezelők vannak – eltérő tehetséggel és elkötelezettséggel.

0 Tovább

Adakozzunk a bankoknak, biztosítóknak?

Milliárdokat vágtak zsebre, most koldulnak a tagoktól a magánnyugdíjpénztárak. A többség kitartana.

„Kedvezően fogadták a pénztártagok a Stabilitás Pénztárszövetség javaslatát a működési célú adomány bevezetésével kapcsolatban” – adta hírül a pénztárszövetség a honlapján közzétett kérdőívre adott válaszok alapján.

Igaz, hogy a felmérés nem reprezentatív, a már nem egészen 100 ezer magánnyugdíj-pénztártagból 1158 fő töltötte ki. Közülük csak 4 százalék lépne vissza az állami rendszerbe, 23 százalék bizonytalan. De a többség annyira eltökélt, hogy 73 százalékuk „pozitívan fogadta a javaslatot”, hogy működési célú adományokkal járuljon hozzá a magánpénztárak működőképességének hosszú távú fenntartásához.

Én is végeztem egy nem reprezentatív felmérést. Az általam megkérdezett, a magánnyugdíjpénztári rendszerben maradt tagok közül senki sem lenne hajlandó ilyen hozzájárulást fizetni. Bár ebben a körben 100 százalék kitartana, senki nem adakozna.

Olyan igazi kis magyaros, zaftos történet, ami a magánnyugdíjpénztárakkal zajlik. Adva volt a reformhangulat a kilencvenes évek közepén-végén, megfűszerezve az erre ráugró banki-biztosítói tőkével és az ezeket végtelen alázattal kiszolgáló törvényhozókkal és felügyeleti szervekkel.

Az indulás

Az öregedő társadalomnak szembe kellett néznie azzal a ténnyel – hiába dugjuk ma homokba a fejünket –, hogy 30-40 év múlva a dolgozók nem tudják majd eltartani a nyugdíjasokat. Ezért hozták létre a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer mellett a magánnyugdíjpénztárakat és az önkéntes nyugdíjpénztárakat. A magánnyugdjpénztárak nem oldották meg azt a problémát, hogy több pénze legyen majd valakinek nyugdíjas korára, mintha csak a tb-től kapna pénzt. Nagyjából ugyanazt kellett volna hozniuk, mintha eredetileg a tb-kasszában maradt volna a tag. De nem ezzel kampányoltak az alakuló pénztárak, hanem a kezdet kezdetétől hamis illúziókra építették az egész rendszert. (Igaz, a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején egészen más volt a gazdasági környezet, mint ma, így a magas hozamok ígérete akkor nem tűnt nagyotmondásnak.) Az önkéntes nyugdíjpénztáraknak lett volna (lenne) az a feladata – más előtakarékossági formákkal együtt –, hogy a várható állami nyugdíjon felül biztosítsanak majd jövedelmet az öregkorban.

A magánnyugdíjpénztárak valójában azt a célt szolgálták – és lehet, hogy másként is lehetett volna -, hogy összefüggést teremtsenek a nyugdíjra befizetett összeg és a majdani nyugdíj között. Rávezették a tagokat arra, hogy nem kell csalni, érdemes befizetni, hiszen egyéni számlán gyűlik a pénz a befektetés hozamával együtt. Nem kell minimálbérezni, ne érezze rosszul magát az, akinek a többszázezres fizetéséből vonnak tízezreket. Mert egyszer majd visszakapja. Ha pedig nyugdíj előtt meghalna, a gyerekek, a család örökölheti.

Lenyúlás

Hát ebbe barmolt bele a kormány. Neki csak a felhalmozott 3 ezer milliárd kellett, mit érdekelte, hogy a dolognak van egy olyan üzenete is: nem érdemes befizetni, úgyis csak annyit kapsz vissza, amennyit a nagyhatalmú állam megenged. Évek múlva lehet majd csak lemérni ennek romboló hatását.

Segítette a kormányt az is, hogy kezdetektől rányomták bélyegüket a pénztári szektorra a hiányos szabályozást kihasználó, ügyeskedő bankok és biztosítók. Hiába működtek (és működnek ma is) hivatalosan önkormányzati rendszerben a magánnyugdíjpénztárak, valójában a létrehozó és működést segítő bankok és biztosítók érdekeit képviselik. Álönkormányzatiság az egész. Szép lassan, fokozatosan nyírták ki a munkáltatói hátterű kisebb pénztárakat, ahol tényleg megvalósult a tagok képviselete, ahol fontos volt, hogy a vagyonkezelést pályáztassák.

A felügyelet pedig egészen mostanáig nem törődött azzal, hogy a banki, biztosítói pénztárak a vagyonkezelésen keresztül (is) lenyúlták a tagok pénzének egy részét. Nem pályáztattak, többet számláztak, mint normál esetben tették volna egy piaci szereplőnek, aki azonnal kihajította volna őket, mint szolgáltatókat.

(Az én bajom ezzel a nagy felügyeleti nekibuzdulással csak az, hogy megint politikai nyomásra történik az egész felelősségre vonás, mint ahogy korábban ugyancsak gazdasági-politikai nyomásra nem csinált semmit.)

Koldulás

A pénztárak most a működéshez szükséges pénzt adományokból szeretnék beszedni. A tagok pénze az állami kasszába folyik be, miközben – a kormányzati kommunikációval szemben – a befizetett pénzüknek csak háromnegyede után jár nekik nyugdíj 2012-től. (Ez van a jelenlegi jogszabályban, hiába hazudja a kormány azt, hogy 100 százalékban jár nyugdíj a befizetett pénz után.)

A kormány gyakorlatilag kinyírta a szektort, a közel 100 ezer ellenálló, maradó tag még egy darabig bírja, de előbb-utóbb feladja. De náluk előbb adják fel a pénztárak. Sorban dobják be a törölközőt. Az elmúlt években lenyúlt milliárdokból már nem futja arra, hogy a tagok érdekében kitartsanak. Pedig a bankoknak, biztosítóknak nem csak a vagyonkezelésen felszámított extra díjakból volt bevétele, hanem nagyon jól használták keresztértékesítésre is a rendszert. Most dobják az egészet, fizessen a tag adományt, ha annyira ellen akar állni a hatalomnak.

És persze mi, tagok is hibásak vagyunk mind a 3 millióan. Tagok voltunk egy önkormányzati rendszerben, és nem éltünk a jogainkkal. Nem jártunk közgyűlésre és nem szavaztunk a lábunkkal a gyenge hozamok ellen.

Sokakban gyűltek – nem ritkán jogos - indulatok a pénztárak vagy csak saját kasszájuk ellen. De miért nem tett ellene? Miért hagyta? Csak nem tévesztették meg? Tud olvasni? Mert bizony utána lehetett nézni sok mindennek az elmúlt bő 10 évben. Ha egyszer is elment volna a közgyűlésre, hogy felszólaljon, ha úgy váltott volna pénztárat, hogy körbenéz a piacon és nem az egyébként személy szerint utána 20 ezer forintot bezsebelő ügynök útmutatása alapján dönt, na kérem, akkor lehetne hőbörögni. Meg kellene tanulni élni a jogainkkal, mert különben azokat szép lassan elveszik tőlünk.

5 Tovább

Lopták a nyugdíjpénzt?

A pénzügyi felügyelet (PSZÁF) lelkesen közölte: első fokon pert nyert az ING Önkéntes és Magánnyugdíjpénztárral szemben. Az OTP nyugdíjkasszájával is perben állnak, de ebben az ügyben még nem került sor tárgyalásra. Az Aegon azonnal, az AXA (amely ellen szintén indítottak pert, az alapkezelőre pedig gigantikusnak számító, százmillió forintos bírságot szabtak ki) a napokban – mint a PSZÁF most tudatta – már fizetett.

A felügyelet 2010 második felében tartott vizsgálatokat, amelyekben megállapította: négy pénztárnál (köztük magán is, önkéntes is akadt) „túlszámlázással” több milliárd forintnyi többletköltséget okoztak a tagoknak. Jóval magasabb vagyon-, illetve alapkezelési díjakat alkalmaztak ugyanis, mint amit a befektetés indokolt volna.

A PSZÁF abból indult például ki, hogy ha egy alap mögött nagyságrendileg húszfajtánál kevesebb papír van, akkor azok valószínűsíthetően egyszerűbben és olcsóbban megvehetőek lettek volna közvetlenül is. A felszámítható költségeket pedig (még az összetettebb portfólióknál is) jelentősen befolyásolja, hogy a pénztár a befektetési jegyek hány százalékát vásárolta meg maga. Márpedig több olyan konstrukció is akadt, amelyet teljes egészében a kassza jegyzett le.

A határozatokat olvasgatva néhány dolog feltűnő. Például az ING két alapjánál teljesen azonos volt a befektetés, az alapkezelési díj viszont a külföldi jelzéssel futónál 0,6 százalékra, míg a magyarnál 1,45 százalékra rúgott. Az OTP egy olyan konstrukciónál, amely 67 százalékban betétbe helyezte a pénzt, 1,24 százalékos díjat számított fel. Hát bizony, ezek első ránézésre is elég mohó magatartást jeleznek. Mintha a kasszák annyi költséget számoltak volna fel, amennyit nem szégyelltek. Sokan az egészet nemes egyszerűséggel lopásnak nevezték.

A helyzet azonban szerintem azért nem ennyire egyszerű. Nem írja elő jogszabály, hogy a közvetett befektetési költségek mértéke ne haladhatná meg a közvetlen befektetési költségek mértékét. Nehéz nem észrevenni, hogy milyen jól jött a magánnyugdíjpénztárak ellen folytatott kormányzati sajtókampány („eltőzsdézték a tagok pénzét”) idején a hirtelen feltámadt felügyeleti szigor. Korábban ugyanis (bár nyilvánvalóan kellett volna) nem születtek ilyen határozatok.

Annak ellenére nem, hogy a módszer valóban alkalmasnak tűnik arra, hogy az azonos pénzügyi csoporthoz tartozó vagyonkezelők pénzt „szivattyúzzanak" ki a pénztárakból. Már csak azért is, mert többnyire szóba sem jöhet, hogy más, kedvezőbb árakkal dolgozó társaságot válasszanak, vagy versenyeztessék ezt a szolgáltatást.

Várjuk, mikor zajlanak majd hasonló vizsgálatok például a még a szakma néhány képviselője által is elismerten túl drága unit linked biztosítások mögött álló termékeknél. Valóban hatékony persze az lenne, ha az elmarasztalás előtt esetleg felállítanák azokat a szabályokat, amelyekhez a pénzügyi szolgáltatóknak tartaniuk kell magukat.

2 Tovább

Megcsapolt nyugdíjszámlák

Aki rosszul választott magának önkéntes nyugdíjpénztárt, a magas költségek miatt csaknem 6 százalékkal fizet többet a legolcsóbbat választó társainál. Így az éves hozamnál is nagyobb összeget bukhat.

Mit is beszélek, az átlaghozam – legalábbis a mostani zivataros időszakokban – a kasszák többségénél legfeljebb álmunkban éri el ezt a hat százalékot. Bárki bármit mond, vagyonkezelő legyen a talpán, aki ekkora differenciát rendszeresen nyom nélkül el tud tűntetni.

Azt, hogy ez mennyire sikerült, akkor tudjuk majd meg igazán, amikor a pénzügyi felügyelet közzéteszi az átlagos díjterhelésről szóló számításait. Ebben nem csak a levont költségeket, hanem a vagyonkezelői, letétkezelői díjakat is figyelembe veszik. Aligha meglepő, hogy a korábbi évek tapasztalatai azt mutatták: azoknál a pénztáraknál csapolták meg leginkább az egyéni számlákat, ahol a háttérben bank, vagy biztosító áll.

Mielőtt azonban valaki úgy vélné, emiatt már megérett az önkéntes nyugdíjpénztári rendszer is arra, hogy az állam lecsapjon rá, néhány egyéb szempontot sem árt figyelembe venni. Elsősorban és főként azt, hogy legalább pontosan tudjuk, mi mennyi. Meggyőződésem, hogy leginkább maguk a tagok érhetnék el a pénztárak önkorlátozását. Ha ugyanis a drága kasszáktól tömegesen vándorolnának át az olcsóbbhoz, egész gyorsan csökkenésnek indulnának a díjak (ez jól látszik a biztosításoknál, ahol az online alkuszok belépése viharos gyorsasággal nyomta le az árakat).

A befektetési egységhez kötött biztosításoknál (unit linked) a költségekről igazán senki sem tud semmit. Hiszen a néhány éve bevezetett TKM (Teljes Költségmutató) csak egy tól-ig adat, de kétlem, hogy sokan tudnák, miről beszélek. (Pedig az általános 6-8 százalék elég brutális.) Amit nem ismerünk, az nem fáj? Dehogynem. Legfeljebb az ügyfél – ha szerencsés – nem igazán veszi észre. Plusz (mint azt már a néhány bejegyzésünkhöz fűzött kommentekből is láthattuk) belép az önigazolás: én igenis jól csináltam!

A legnagyobb fekete lyuk persze éppen az állam. A magánnyugdíjpénztáraktól lenyelt (sajna jórészt meg-, illetve el is emésztett) vagyon sorsáról semmi hír. Fogalmunk sem lehet, mennyire jó gazdaként kezelik azt a pénzt, amelynek költségeiről és hozamáról korábban annyi szó esett. A Mol és a Rába részvények vásárlása jó üzleti lépés – mondta éppen a napokban a kormánypropagandát nyíltan szolgáló egyik „elemző”.

Értem. Ha például a pénztárak vásárolnak részvényeket, akkor „eltőzsdézik” a tagok vagyonát, ha ugyanezt a kormány teszi, akkor megfontoltan, az ország népe érdekében cselekszik. Persze úgy, hogy a kapcsolódó kiadásokról (amit a mi zsebünkből fizetnek) eszük ágában sincs beszámolni. Persze ha meg is tennék, ki hinné el a számokat?

0 Tovább
«
1234

AZ ÉN PÉNZEM

blogavatar

Minden a pénzről. Egyszerűen és érthetően. A blogot az én pénzem, www.azenpenzem.hu készítői írják.

Utolsó kommentek