AZ ÉN PÉNZEM

A tegnapi Magyarországról, pontosabban a magyar kormány ténykedéséről (törvényalkotásáról) folyó strassbourgi parlamenti vitát az ismerőseim közül meglepően sokan szinte teljes egészében végignézték. Mintha azonban mindenki mást látott volna. Én a jobb hírekre kiéhezve annyit vettem le az egészből, hogy várhatóan lesz IMF-megállapodás, ami után megnyugszanak a pénzpiacok, csökkenhet végre a kamatszint. Néhányan hangos derültséggel bizonygatták, mennyire naiv vagyok.

Ha kifut a pályára egy olyan csapat, amely teljesen kripli módon játszik, a végén azonban mégis bekínlódik valami gólfélét és nyer, attól még a szurkolóknak hosszabb távon nincs igazán okuk örömre – foglalta össze valaki, akit a piaci folyamatokban a legjártasabbnak tartok. Hangsúlyozta azt is, hogy a mostani bíztató jelek (tartja magát a forint és a tőzsde is) értékelésénél nem árt figyelembe venni, hogy hiper jó hangulat van a világban.

Máris pici gyertyalángra zsugorodott az alagút végét számomra korábban jelző fény. Még ezt is kialvónak láttam, amikor áttekintettem, milyen kamatokat kínálnak hosszú távra a bankok. A hitelintézetek ugyanis gondos mérlegeléssel és fokozott óvatossággal kötelezik el magukat évekre. Az sohasem jó jel, ha még a legnagyobbak (mondjuk ki, a nem éppen a kiemelkedően jó kondícióiról közismert legnagyobb) is beszáll a kamatversenybe. Sőt, ezt éppen a tartós betéti számláknál (tbsz) teszi. Most pedig mintha éppen ez történne.

A tbsz-nél mára akad tíz százalék feletti kamat, de a kilencet többet is megütik. Miközben a jegybanki alapkamat hét százalékos. A betéteseknek persze ez kifejezetten jó hír. Már ha nem rettegnek attól, hogy ezek alatt a pokoli terhek alatt előbb-utóbb csak összeroppan az ország. A megtakarítók tehát nyerhetnek, mi mindannyian (ők is) azonban biztosan veszítünk. Százmilliárdok szállnak el az extrém hozamok miatt, ezek pedig hiányoznak majd az egészségügyből, az oktatásból, de a cégektől és a magánszemélyektől is. Ilyen prés alatt hogy lehet nőni? Ha pedig nincs növekedés, nincsenek új munkahelyek, sőt a régiek megtartása is egyre nehezebb.

Kezdeti optimizmusom után most inkább sírni lenne kedvem. Már csak azért is, mert elolvastam és meghallgattam néhány kormányzati kommentárt a parlamenti vitáról. Persze, úgy kell nekem, miért nem bujdokoltam el azzal a kis lánggal.

Úgy érzem, a magyar kormány fokozatosan csúszott mai, nem túl dicsőséges szerepébe. Én valahol a magánnyugdíjpénztári vagyonnal kapcsolatos első lépéseknél látom a mostani folyamatok kezdetét. Akkor és most is úgy gondolom, történhetett volna másképp. A kormány azt az (egyébként jogos) igényét, hogy a pénztári megtakarításokat Brüsszelben vegyék figyelembe a költségvetési hiány számításánál, nem tudta keresztülvinni. Erre egyre vadabb nyilatkozatokkal reagált. Szerintem akkor egy engedékenyebb európai politika vagy egy jól elhelyezett kemény tockos még eltéríthette volna az ügyeket.

A fejlett világ szereplői persze gondolhatták, hogy a felvont szemöldök (pontosabban a szemöldök felvonásának kilátásba helyezése) erős üzenet lehet. A diplomáciai finomságokhoz szokott uniós tisztviselők nem tudtak (nem akartak?) a sáros csizmák és a futballpályák nyelvén szólni. Ez később sem igazán ment nekik.

A kormány pedig egyre inkább úgy látta, mindent megtehet. Meg is tett. A saját mércéjével finoman próbálgatta szárnyait, az ellenkezéseket pedig legfeljebb távoli sóhajokként érzékelte. Ma már vadul csapkodnak, arra sem ügyelve honnan mit vernek le, és az mekkorát csörren. Az üzenet teljesen nyílt és egyértelmű: mindent meg lehet tenni, hát miért ne tennék? Ráadásul akad olyan választói réteg, amely lelkes csápolással díjazza a magyar virtust, és erőt lát a hőzöngésben. Miután nem képes beilleszkedni, inkább az egész országot szeretné kirekeszteni a modern Európából.

A politikusok pedig azt gondolják, Európa ezt úgysem engedheti meg magának. A vén kontinens számtalan baja között biztosan nem hagyja, hogy itt, a közepén újabb gócpont alakuljon ki. A Fidesz frakcióvezetője, Lázár János ezért tarthatta megfelelő reagálásnak az IMF/EU hirtelen távozásakor, hogy a rá jellemző kedves mosollyal azt mondja, kuncsorogjon az, akinek tartoznak. (Azóta az Erste megzsarolásával újabb síkot villantott fel arról, mi várható még itt a közeljövőben.)

Valami azonban történt. A hangnem még mindig nem idézi a dagonyás stílust, és a vidéki maffia szemlélete sem bukkant fel, de az már érzékelhető, hogy az Uniónak kezd igazán elege lenni az itteni „szárnyalásból”. A hiteltárgyalásokkal kapcsolatos üzenetet (majd akkor folytatódnak, ha erre a magyar kormány határozottan jelzi igényét) valóban nem lehet nem megérteni. Még itt az ugaron sem. Attól tartok azonban, mindez már késő.

Most tehát egymás felé rohan az IMF/EU kamionja és a magyar járgány. Úgy tűnik, mindkét járműben abban bíznak, hogy a másik még időben félrerántja a kormányt. Bizonyos sebességnél azonban már szinte mindegy, ki mit lép, a katasztrófa elkerülhetetlen. A pénzpiac pedig most erősen megnyomta a gázt.

Erről meg az jut eszembe, amikor az autópályán a kocsi szélvédőjén csattan egy bogár. Az ember beindítja az ablaktörlőt és továbbmegy.