AZ ÉN PÉNZEM

A siófoki Don Quijote-val (ahogy több helyi jogász is nevezi Léhmann Györgyöt) készült televíziós interjút a netről több mint százezren töltötték le. Az ügyvédhez naponta 200-300 bajban levő devizahiteles fordul, kétszáz per pedig – tudtuk meg tőle – már el is indult.

Alighanem nagyon sokan vannak, akik tudják, mire is alapozza a siófoki jogász keresetét. Abban azonban nem vagyunk biztosak, hogy a jelentkezők valóban felmérték a kilátásokat. Az ugyanis remekül hangzik, hogy az Európai Bíróság április végi ítélete szerint „amit a bankok eddig tettek, az törvénytelen, semmis” (ezt állította Léhmann abban az ominózus interjúban). Valójában azonban egyáltalán nem ilyen egyszerű a helyzet.

A luxembourgi ítélet ugyanis a Pest Megyei Bíróság kérésére a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóságnak (NFH) az Invitel ellen indított közérdekű keresete miatt született. A távközlési cégnél azt támadták meg, hogy a hűségnyilatkozattal kötött szerződéseknél új díjat vezetett be. A pénzügyi felügyelet és a banki jogászok is úgy látják: más szektorról, és arról is másként szól az ítélet, mint ahogy azt Léhmann értelmezi. (Siófokon egyébként megtudtuk, hogy az ügyvéd perben áll az önkormányzattal és szinte minden hatósággal is, mert sok minden eltérően értelmez, mint mások.)

Elgondolkodtató viszont (hogy még egy csavart vigyünk a történetbe): portálunk több olyan devizaadósról is tud, akiknek – tarsolyukban az ügyvédi munícióval – bankjukat megkeresve sikerült kedvező különalkut kötniük. Az sem mellékes, hogy a banki szerződések megítélésénél egyre többször bukkan fel a Polgári Törvénykönyv (ezt elővette már a PSZÁF mellett működő békéltető testület is), vele együtt pedig a felek együttműködési kötelezettsége és a szerződés tisztességtelenségének kérdése. Aki vett fel devizahitelt, az maga is meg tudja ítélni, hogy utóbbi pontok mennyire érvényesültek a bankkal való viszonyában.

Akkor nosza, perre! – mondhatnák most sokan. Akad azonban további megfontolandó szempont is. A siófoki Don Quijote ugyanis (mint az el is várható egy gáncstalan lovagtól) csupán költségei fedezésére kér összesen háromezer forintot a hozzá fordulóktól. Tőle tehát nem igyekszünk óvni senkit (mint azt tettük már más, sokszor a kiszolgáltatott helyzetet saját zsebre kihasználó ügyvédeknél). A per azonban így sem mentes a kockázattól. Ha valaki ugyanis veszít, a bíróság a perérték hat százalékát terheli rá költségként (amire az ügyvéd maga is felhívja a figyelmet).

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a Léhmann által indított ügyek csak a hitelterhek töredékére vonatkoznak (perértékként viszont a teljes kölcsönösszeg szerepel).  Ha a bíróság kimondja, hogy a bank nem az indokolható mértékben drágította a devizahitelt, akkor még hosszú huzavona kezdődhet arról, hogy a végrehajtott kamatemelés (márpedig ilyent a válság hatására mindenki tett) mennyire fogadható el. A svájci irányadó kamatszint (amire Léhmann hivatkozik, és ami ténylegesen a töredékére esett ebben az időszakban) ugyanis csak az egyik tényező.

Mindenki tudja: ha új autót vesz, annak az értéke már azzal csökken, hogy kigurul vele a szalonból. Nos, a devizahiteleknél éppen az ellenkező volt a helyzet. Amint ugyanis az adós aláírta a szerződést, máris többel tartozott, mint amiről tudott.

A bíróság most az OTP-t marasztalta el, mert más devizaárfolyamot használt, amikor az ügyfélnek odaadta a hitelt, és mást, amikor a törlesztőrészleteket beszedte tőle. Ez a „játék” egészen 2010 decemberéig minden banknál szabadon folyt. A pénzintézetek ezután – az új jogszabálynak megfelelően – álltak át a vételi és az eladási árfolyamról a középárfolyamra a számításnál. Ez az új folyósítású kölcsönöknél (elméletben, hiszen a gyakorlatban a deviza jelzáloghitelezés a földhivatali bejegyzési tilalom miatt már 2010. júliusra megszűnt) lehetetlenné tette, hogy a devizahiteleken az árfolyam segítségével is plusz profitra tegyenek szert a pénzintézetek.

A devizahitelezés felfutásakor, 2004-ben annak, aki tízmillió forintnak megfelelő svájcifrank-kölcsönt vett fel, a tartozása élből akár a 10,3 millió forintot is meghaladhatta az eltérő árfolyamok miatt.  Egyes bankok (például az Erste) még külön konverziós jutalékot is felszámoltak. A kalkulációban megjelölt árfolyamok (különösen a vételi) ráadásul több helyen szinte nem is hasonlítottak a bankok által közzétett hivatalos árfolyamokra. Akkoriban is akadt azonban kivétel: az MKB a lakáshiteleknél is a bank által meghirdetett devizavételi, illetve -eladási árfolyamokat alkalmazta. Az előbbi példánál maradva: az MKB ügyfele ebben az esetben „csak” 50 ezer forinttal indult nagyobb adóssággal annál, mint amennyit a szerződésben aláírt.

A szaksajtóban akkoriban is jelentek meg olyan cikkek, amelyek felhívták ezekre a visszásságokra a figyelmet (magam többet is írtam, az előbbi számok is saját gyűjtésemből származnak). Ennek az eredménye pedig csak annyi lett, hogy több bank egyszerűen levette honlapjáról a művi számokat (nehogy már össze lehessen hasonlítani a hivatalossal). Az adósok nem reklamáltak, örültek, hogy még így is jóval olcsóbban juthatnak hitelhez (erről rövidesen részletesebben is írunk majd).

Biztos vagyok benne, hogy ma sem érdekelne senkit az egész ügy, ha nem jött volna a válság, és söpört volna el mindent, ami korábban igaz volt, illetve annak tűnt. A felelősöket pedig a bankokon túl is hosszan sorolhatjuk. Az akkori kormányt, a felügyeletet, de a jegybankot sem igazán zavarta a helyzet (utóbbiak ugyan figyelmeztettek a kockázatokra, de nem igazán erőteljesen emelték fel a szavukat). A PSZÁF egyre csak azt hangoztatta, hogy a törvény nem tiltja például az előbb leírt eljárást. Persze nem menthetők fel a hitelfelvevők sem. A jegybank stabilitási jelentése szerint a fizetésképtelenné váláshoz csak 10 százalékban járult hozzá a munkanélküliség. Az adósok több mint fele egyszerűen túlvállalta magát.

Az OTP devizahitelese most nyert, a bank azonban nem nyugszik bele a döntésbe. Nem lennénk meglepve, ha a végső menet az övé lenne (a korábbi eljárás ugyanis aligha volt jogellenes, különben nem kellett volna 2010-ben módosítani a törvényt). Akárhogy dől is azonban el ez az ügy, az egész helyzetből jól már nem lehet kijönni.

Legfeljebb a károkat lehetne mérsékelni.

A pénzügyi felügyelet (PSZÁF) lelkesen közölte: első fokon pert nyert az ING Önkéntes és Magánnyugdíjpénztárral szemben. Az OTP nyugdíjkasszájával is perben állnak, de ebben az ügyben még nem került sor tárgyalásra. Az Aegon azonnal, az AXA (amely ellen szintén indítottak pert, az alapkezelőre pedig gigantikusnak számító, százmillió forintos bírságot szabtak ki) a napokban – mint a PSZÁF most tudatta – már fizetett.

A felügyelet 2010 második felében tartott vizsgálatokat, amelyekben megállapította: négy pénztárnál (köztük magán is, önkéntes is akadt) „túlszámlázással” több milliárd forintnyi többletköltséget okoztak a tagoknak. Jóval magasabb vagyon-, illetve alapkezelési díjakat alkalmaztak ugyanis, mint amit a befektetés indokolt volna.

A PSZÁF abból indult például ki, hogy ha egy alap mögött nagyságrendileg húszfajtánál kevesebb papír van, akkor azok valószínűsíthetően egyszerűbben és olcsóbban megvehetőek lettek volna közvetlenül is. A felszámítható költségeket pedig (még az összetettebb portfólióknál is) jelentősen befolyásolja, hogy a pénztár a befektetési jegyek hány százalékát vásárolta meg maga. Márpedig több olyan konstrukció is akadt, amelyet teljes egészében a kassza jegyzett le.

A határozatokat olvasgatva néhány dolog feltűnő. Például az ING két alapjánál teljesen azonos volt a befektetés, az alapkezelési díj viszont a külföldi jelzéssel futónál 0,6 százalékra, míg a magyarnál 1,45 százalékra rúgott. Az OTP egy olyan konstrukciónál, amely 67 százalékban betétbe helyezte a pénzt, 1,24 százalékos díjat számított fel. Hát bizony, ezek első ránézésre is elég mohó magatartást jeleznek. Mintha a kasszák annyi költséget számoltak volna fel, amennyit nem szégyelltek. Sokan az egészet nemes egyszerűséggel lopásnak nevezték.

A helyzet azonban szerintem azért nem ennyire egyszerű. Nem írja elő jogszabály, hogy a közvetett befektetési költségek mértéke ne haladhatná meg a közvetlen befektetési költségek mértékét. Nehéz nem észrevenni, hogy milyen jól jött a magánnyugdíjpénztárak ellen folytatott kormányzati sajtókampány („eltőzsdézték a tagok pénzét”) idején a hirtelen feltámadt felügyeleti szigor. Korábban ugyanis (bár nyilvánvalóan kellett volna) nem születtek ilyen határozatok.

Annak ellenére nem, hogy a módszer valóban alkalmasnak tűnik arra, hogy az azonos pénzügyi csoporthoz tartozó vagyonkezelők pénzt „szivattyúzzanak" ki a pénztárakból. Már csak azért is, mert többnyire szóba sem jöhet, hogy más, kedvezőbb árakkal dolgozó társaságot válasszanak, vagy versenyeztessék ezt a szolgáltatást.

Várjuk, mikor zajlanak majd hasonló vizsgálatok például a még a szakma néhány képviselője által is elismerten túl drága unit linked biztosítások mögött álló termékeknél. Valóban hatékony persze az lenne, ha az elmarasztalás előtt esetleg felállítanák azokat a szabályokat, amelyekhez a pénzügyi szolgáltatóknak tartaniuk kell magukat.

Sok olvasónknak tanácsoltuk már, hogy első ránézésre teljesen jogos panaszánál ne fogadja el a csípőből érkező visszautasítást. Több olyan jelzést kaptunk azonban, ami meglehetősen elgondolkodtató. Akadt olyan eset, amikor a pultos hölgy érzékeltette: ha sokat hőzöng az ügyfél, akkor tudnak ők is kifogásokat találni a folyószámlához kapcsolt hitelkeretnél. Máskor azt fejtegették, hogy nekik rendszeresen felül kell vizsgálniuk adósuk helyzetét, és a minősítésnél szerepet játszhat a „megfelelő ügyfélmúlt”. Értsd: akár a hitelkamatot is emelhetik, ha nem száll végre le a nyakukról a kifogásaival.

Reméljük, csak valami félreértés lehet a dologban (rosszul értette az egészet ügyfél), hiszen a szabályok szerint a bankok a kamatokat csak bizonyos esetekben emelhetik. A bizonyos esetek közé pedig nem tartozik például a példás családi élet hiánya, a slampos öltözék mellett a panasz sem. Még akkor sem, ha notórius siránkozóról van szó. Ahogy érzékeltük, inkább túl béketűrő lehetett az illető – talán éppen ezért kaptak vérszemet az ügyintézők.

Még ma is sokan hatóságként néznek a bankra. Nekem egyébként ez néhány éve nagyon jól jött. A lakásunkat ugyanis átutalással fizettük ki, a földhivatali bejegyzéshez pedig szükség lett volna arra, hogy az eladók nyilatkozzanak: a pénzt hiánytalanul megkapták. Csak hogy az istennek se voltak erre hajlandók. Felhívtam a pénzt fogadó bankot (ő erről ugyan nem beszélhet, de látja, hogy megérkezett a pénz), és kisírtam: szóljanak már ügyfelüknek. „Mit kell feljelentgetni azonnal a BANK-nál!” – jött a telefon, majd azonnal a nyilatkozat is.

Bevallom, örültem. Pedig akkor is felmerült bennem, hogy milyen furcsa dolog félni egy szolgáltatótól. Persze nem példa nélküli, most hogy belegondolok, én például határozottan tartok a fodrászomtól. Persze, ha ez túlmenne az elviselhetőség szintjén (az erőszakosan rám tukmált frizurát dicsérgetés helyett mások is utálnák – nem csak én), akkor rövid úton búcsút vennék tőle. A banktól azonban nem ilyen könnyű szabadulni. Nem véletlen, hogy a leginkább megfélemlítettek a hitellel rendelkezők. Ezért akadhatnak sokan, akiket hiába bíztatunk: forduljanak a pénzügyi felügyelet békéltető testületéhez, végül túl sarkosnak érzik ezt a lépést.

Tavaly közel 1,2 ezer ügy kötött ki itt, ezek több mint harmadát elutasítottak. Elsőre ez nem hangzik jól, de akkor már szebb a kép, ha belegondolunk: az összes 2011. évi esetnek 35 százaléka végződött egyezséggel, külön alkuval, a pénzügyi intézmény kötelezésével, illetve ajánlással. Mint azt korábban már megírtuk, volt olyan adós, aki négymillió forintos kártérítést tudott így kicsikarni. Egy biztosítótól pedig hétmillió forinthoz jutott a panaszos.

Tehát: hajrá! Ahhoz viszont, hogy valaki nagyobb eséllyel járjon sikerrel, érdemes a beadvány előtt tájékozódni. Ebben segíthetnek a fogyasztóvédelmi irodák is. Azt viszont szintén fontos szem előtt tartani, hogy a „szemét volt a bank” panasz, még akkor sem elég, ha valaki tényleg komolyan így gondolja!

Nagyon sokan bíznak abban, hogy a végtörlesztés meghiúsulását megtámadva kerülhetnek jobb helyzetbe. Attól tartunk, hogy ezeket a reményeket sok ügyvéd is szítja majd (a válság a jogászokat is megviselte, így néhányan bármire hajlandóak, hogy egy kis pénzhez jussanak). Nem árt azonban az óvatosság! Az adósok ugyanis a reménytelen perekbe bonyolódva könnyen még a korábbinál is rosszabb anyagi körülmények között találhatják magukat.

A pénzügyi felügyeletnél (PSZÁF) megpróbáltuk felderíteni, ki mikor hová fordulva számíthat leginkább sikerre. A „recept” elég egyszerű (bár az ügyeket a sémákba beleerőltetni nyilván csak sokkal bonyolultabban lehet). A PSZÁF álláspontja szerint a pénzintézetnek saját ügye, hogy ad-e vagy sem forintkölcsönt a devizahitel kiváltásához. Pusztán tehát az, hogy valaki nem jutott a kiváltáshoz pénzhez, önmagában semmiképpen sem alapozhat meg kedvező ítéletet. Más viszont a helyzet akkor, ha a bank hibázott – és ezt a felügyelet határozattal is alátámasztotta. Ez az ottani szakemberek szerint egy olyan biankónak tekinthető, amely szinte garancia a bíróság előtti sikerre. (Néhány év múlva, esetleg jelentős ügyvédi költség árán …)

Abban az esetben viszont, ha ahogy a PSZÁF-nál fogalmaznak: „létezik már szerződéses jogviszony a bank és az ügyfél között”, érdemes a Pénzügyi Békéltető Testülethez (PBT) fordulni. Az eddigi döntésekből úgy tűnik, a pénzügyi szolgáltatók „packázásainál” mindenképpen érdemes kiállni igazunk mellett. A véletlenül feltört betét miatti kiesést például pótoltatni lehet így. Bukkantunk olyan döntésre, amelyben mintegy 160 ezer forintos késedelmi kamat elengedését is sikerült az ügyfélnek kiharcolnia.

A végtörlesztési ügyeknél (már szép számmal akadnak ilyenek is) elég vegyes az eddigi kép. Hol sikerült valamit elérnie az adósnak, hol nem.  A PBT viszont legalább olcsó (korlátozzák az ügyvédi költséget is), és a döntésüket meglehetősen gyorsan meghozzák. A legérdekesebb (és legeredményesebb) ügy eddig véleményünk szerint az volt, amikor a Magyar Államkincstár 2,4 millió forint állami támogatást jogosulatlannak minősített, és kamatos visszafizetését rendelte el. A deviza lakáshitelesek szerint ez a helyzet azért állhatott elő, mert a bank nem vizsgálta megfelelően a feltételeket. Az egyezségben végül a hitelintézet vállalta, hogy az állam javára visszafizetendő összeg kamatrészét (majdnem 600 ezer forint) méltányosságból megtéríti, a tőkerészre pedig kedvezményes részletfizetést biztosít. Emellett aláírta azt is, hogy a fennmaradó svájci frank hitel végtörlesztéséhez forintkölcsönt nyújt.

Mindez viszont még a végtörlesztési határidőn belül történt. A továbbiakban egyre nehezebb lehet bármit is elérni. A PSZÁF belső állásfoglalása szerint mindenki joggal emel kifogást, akinek a bank azért tagadta meg a végtörlesztési kérelme befogadását, mert lakóhelye a tulajdoni lapon nyaralóként, hétvégi-, vagy akár csónakházként szerepelt. (Az „üdülő” kategóriánál nem akadt ilyen gond, mert a törvény azt külön nevesítette.) Ha viszont a devizahiteltől csak forintkölcsön felvételével tudna megszabadulni az adós, nem sokat ér számára a kedvező ítélet. Arra ugyanis, hogy hitelezzen is, nem kötelezheti még a bíróság sem a bankot.