Több ingatlanközvetítő is döbbenten tapasztalta, hogy a várt áresés elmaradt decemberben és januárban. Az utolsóórás végtörlesztők ugyanis általános vélekedés szerint komoly engedményekre is hajlandóak lehettek volna, csak hogy szabaduljanak devizahitelektől.  Beléptek viszont azok a vevők, akik befektetési céllal kezdtek ingatlanvásárlásba. Ők pedig olyan sokan voltak, hogy megtartották az árakat.
„Nemcsak a befektetők, de a lakosság egy része is inkább ingatlanba teszi vagyonát, hiszen ez nemcsak inflációkerülő megoldás, de olyan vagyonelem is, amely nem likvid, így nehezen mozgósítható állami intézkedésekkel” – fogalmaztak nagy óvatosan az egyik elemzésben. Lefordítva ez annyit tesz, hogy inkább álljon évekig befagyva a pénz (mert azt azért nem sokan remélik, hogy az ingatlanpiac rövid távon szárnyra kap), csak ne tenyereljen rá a kormány. Érdekes módon az így gondolkodók nem számolnak azzal, hogy az állam (ha már ennyire mohó) brutális terhet is kivethet az ingatlanokra. Legfeljebb nem ingatlanadónak nevezi majd. (Ahogy a lánykori nevén tandíjból is költségtérítés lett.)
Hogy is néz ki tehát a helyzet? Ahogy előző bejegyzésünkben fejtegettük (Ki kelt itt bankpánikot?), a lakosság bízik a bankokban. Egyértelműen bíznak a hazai fizetőeszközben is (jó sokat dédelgetnek mostanában otthon), valamint persze a pompás arany is egyre jobban fogy, hiába piszok drága. Az ingatlanpiaci befektetések megugrása pedig azt jelzi, hogy a magyarok bíznak saját országukban is.
Egyetlen dologban nem bíznak, és ez a kormány.
A bizalom eljátszása pedig súlyos következményekkel járhat. Miközben ugyanis az ország erősen rászorul arra, hogy minél jobban tudja belülről megoldani a finanszírozását, éppen az ehhez legnagyobb tartalékot jelentő lakossági forintok párolognak el.
A határon túlra, ládákba, kincsekbe és téglákba. A pénzt pedig az utóbbiakból biztosan nagyon nehéz előcsalogatni. Marad így a rothadó Nyugat. Naná, hogy nem ugrunk félre az elől a pénz elől, amit onnan akarnak dobni.
De vajon tényleg akarnak?