AZ ÉN PÉNZEM

Egyre többen nem fizetik a hitelüket abban bízva, hogy az állam kihúzza őket a bajból. Mások a teljes pénzpiaci összeomlásra várnak, hátha az elsodorja a tartozásokat is. Rossz hírünk van: az adósság nem vész el.

A PSZÁF legfrissebb jelentéséből az derül ki, hogy nem csak azok nem fizetik a devizahitelüket, akik anyagilag nem bírják, hanem sokan azok közül sem törlesztenek, akik megtehetnék. A magyarázat egyszerű: a kormányra várnak. Egyre nagyobb a nem teljesítő hitelek aránya, és – idézem a felügyeletet –„e tendenciát tovább erősíti a devizahiteleseket segítő intézkedésekkel kapcsolatos várakozások miatt lecsökkent fizetési hajlandóság és a korlátozott portfoliótisztítási lehetőségek”.

A bankok nem szívesen beszélnek a problémáról, nehogy öngerjesztő folyamatként általánossá váljon. Pedig sokan ábrándokat kergetnek arról, hogy majd a kormányunk/cáratyuska/mindenható kisegíti őket. A kormány ugyan kiegyezett a bankokkal, de a devizahitelek forintra váltását és a tartozás egy részének elengedését szigorú feltételekhez kötik. Akik ebbe nem tartoznak bele, az otthonukkal játszanak.

Vannak olyanok is, akik a pénzpiacok teljes összeomlására várnak. Hátha bedől az euró, hátha összedől a magyar pénzpiac is, jön a hiperinfláció, és előbb-utóbb nem lesz forint sem. És ez az egész elsodorja majd a tartozásukat. Rossz hírünk van: tartozás nem vész el. Egy ilyen „világvége” forgatókönyv esetében is csak az történik, hogy a megtakarításunk, az tényleg eltűnik. De a hitel nem. Akkor jönnek az égbe szökő kamatok (a kilencvenes évek elején 30 százalék feletti lakáshitel kamatok voltak), vagy bármilyen új pénznem bevezetésekor arra számolják át a tartozásukat. Csak az akkor jóval több lesz. Ebben „bízni” tehát botorság.

Illúzió, hogy ha deviza helyett forintban lesz a hitelünk, kevesebbet kell majd fizetnünk. Főként akkor, ha ilyen fantasztikus gazdaságpolitikát űz a kormány.

A devizahitelek felfutásának időszakában a bankokkal kötött szerződések finoman szólva is csak az egyik fél érdekeit képviselték, és ez nem az adós volt. A hitel díját úgy változtathatták a bankok, ahogy akarták, mindez pedig szép szakkifejezésekbe burkolva jelent meg a hivatalos papírokon.

Sok választásunk nem volt, vagy kápéban fizettük ki a lakást, vagy olyan hitelszerződésbe mentünk bele, ami lehetővé tette az egyoldalú módosításokat. Akkor kellett volna referencia-kamathoz kötni a kölcsönök árát.

A válságnak és a kormányokon átívelő fantasztikus magyar gazdaságpolitikának köszönhetően elszálló árfolyamok oda vezettek, hogy megugrottak a törlesztőrészletek, és tömegesen váltak fizetésképtelenné az emberek. Volt olyan bank, amelyik tényleg csak a piaci változásokat hárította át, volt, amelyik még azt sem teljesen, és volt, amelyik annyit emelt, amennyit nem szégyellt. Mert a szerződés ezt lehetővé tette számukra.

Jövő év áprilisától azonban már csak referencia kamathoz lehet kötni a jelzáloghitelek árát, így nem lesz mód arra, hogy önkényesen módosítgassák azokat. De arra sem lesz lehetőség, hogy kevésbé emelkedjenek a kamatok, mint a referencia kamat. Mert további hiteldrágulás jön, abban biztosak lehetünk. A kutya sem akar magyar állampapírt venni. Amióta bejelentették a végtörlesztést, 1,1 százalékkal emelkedett a 3 hónapos Bubor (budapesti bankközi kamatláb). A bankok nagy része már ilyen kamatokhoz köti a jelzáloghiteleket, tehát ezek ára ennek megfelelően drágult az elmúlt hónapokban. A hosszú lejáratú, 15-20 éves hitelek egy részénél akár havonta új törlesztőrészletet fizethetünk, ha változnak a pénzpiaci kamatok.

Mert szabadságharc ide vagy oda (nevezheti a kormány aminek akarja), bizony a külföldi tőkétől függünk. Ha az menekül, akkor az égbe szökhetnek az állampapírok hozamai, és vele együtt a mi jó kis forintban tartott hiteleink ára is.

Idén 10-12 százalékkal esett vissza az építőipar, jövőre további (minimum) 5-6 százalékos csökkenés várható. Eddig hivatalosan 70 ezren vesztették el a munkájukat ebben a szektorban, de a valós szám nyilván jóval több, hiszen a korábbi feketemunkásokat a hivatalos statisztikák nem mérik.

Annyira szerettem volna valami vidám dologról írni, valami jóról beszámolni, és végre arról szólni, hogy valahol látszik a fény az alagút végén. Ehelyett magamba zuhantam, amikor kézhez kaptam az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetségének (ÉVOSZ) szakmai anyagát, ami a mai közgyűlésre készült.

A számok azért nagyon elszomorítóak, mert az építőipar a gazdaság egyik fő fokmérője. Ha azt látjuk, hogy valami mozgolódás elindul, akkor reménykedhetünk, hogy talán máshol is…

Nos, ez az anyag nem erről szól. Az idei visszaesést jövőre újabb követi, miközben a válság előtti utolsó jó évhez (2006-hoz) képest már 45 százalékos a csökkenés. A legnagyobb vesztes a lakásépítés, ahol 5 éve alatt a cégek a piac 70 százalékát vesztették el. Persze lehet arról vitázni, hogy a támogatott kölcsönöknek, majd a devizahitelek szárnyalásának (aminek most mindannyian isszuk a levét) köszönhetően túlpörgött ez a szektor, de abban azért talán mindenki egyetért, hogy nem a gazdaság számára egészséges szintre állt be a lakásépítés. Jövőre csak 15-16 ezer új lakás épülhet. Az építőiparban az elmúlt 5 évben 70 ezer legálisan foglalkoztatott vesztette el az állását.

Egy jó ismerősöm – az inkognitója miatt nevezzük Andreának – több mint 10 éve indította el férjével családi vállalkozását. Az építőiparban dolgoztak. Kezdetben burkoltak, majd családi házakat is építettek, szállodák építésében vettek részt alvállalkozóként. Amikor –látszólag – a legjobban ment, akkor 10-15 ember dolgozott náluk legálisan. Napi 10-12 órákat dolgoztak, sokszor 14-et. Csakhogy 4 évvel ezelőtt már karácsonykor nem tudott a gyerekeknek fát állítani, az ünnepi vacsora elmaradt, mert előbb kifizette az embereit, mondván legyen mit enniük az ünnepek alatt. ( Nekik nem volt.) Aztán hitelt vett fel a családi örökségként kapott panellakásra, hogy finanszírozni tudja azokat a munkákat, amikre felkérték őket. Ez a lakás elúszott. Nem azért, mert nem dolgoztak. Éppen azért, mert dolgoztak. Már 4 évvel ezelőtt 20 millió forintra rúgott az a tartozás, amit a munkák után nem kaptak meg. Ma már talán számon se tartja, hogy pontosan mennyi lehet a munkájuk után meg nem kapott pénz. Az elmúlt 2 évben nem tudott kakaót adni a gyerekeknek, gyümölcs is csak mostanában kerül újra az asztalra.

A cég csődbe ment, senki sem dolgozik benne, az államnak egy fillér bevétele nincs belőle. Ők munkanélküliek, a férj tavasz óta feketén dolgozik reggel 4-től este 11-ig, hogy legyen ennivaló az asztalon.

Az építőiparban 400 milliárd forint a körbetartozás, ezen a szinten állandósult és termelődik újra. Ennek egyik gerjesztője maga az állam, amely több mint féléves csúszással fizeti ki az uniós támogatásokat a műszaki teljesítés után. Közben életek mennek tönkre.

Az első két hónap végtörlesztési adatai szerint közel százmilliárd forinttal sétálhatott el nem egészen 55 ezer honfitársunk. Közülük 93 százalék azoknak az aránya, akik szépen egy összegben, „zsebből” letették devizahitelükért a kormány kegyéből a valós értékénél 27 százalékkal kisebb összeget.

Mielőtt még viszketne valakinek az ujja, hogy bebillentyűzze: micsoda demagóg is, aki ezt a posztot írta, több dolgot szeretnék előrebocsátani. Először is: ha lett volna devizahitelem, magam is rohanok, hogy ilyen remek feltételekkel megszabaduljak tőle. Mert hülye azért nem vagyok! Mint ebből is kitűnhet, senkit nem ítélek el, aki ugyanígy tett.

Ugye, senki sem gondolja viszont, hogy ezért a számlát ne fizetnénk mindannyian meg. És nem csak úgy, ahogy a Fidesz egyik (nem is akármelyik) képviselője indítványozta: kivetett teherként. (Azóta kiderült, hogy ezt nem is úgy gondolta, a frakció pedig egyébként sem ért egyet… ) Amúgy mindegy is, minek nevezzük, szívni mindenki (vagy majdnem mindenki) fog.

Engem azonban leginkább nem is ez bosszant (minden kormányunk minden balfogása a mi hátunkon csattan). Annyira dühít, hogy nem is szeretek belegondolni abba, ennyiért mi minden, valóban az ország érdekét szolgáló lépést lehetett volna tenni. Csak a devizahiteleseknél maradva: ha a kormányzat inkább - éppen a gazdaságpolitikai varázslatok következtében - munkanélküliekké válóknak, a szabályozással hitelképtelenné tetteknek segít, akkor a bankrendszer szintén veszít, de másik oldalon nyer is. A hitelállomány ugyanis ebben az esetben javult volna. Ezzel szemben most eltűnnek a korábban jó adósok, maradnak viszont a problémásabbak. Ezt pedig azok érzik majd igen erőteljesen, akik esetleg hitelfelvételre szánnák el magukat.

A bankos csomag, ami állítólag már valóban a bajban levőknek próbálna kitalálni valamit, egyre késik. Az a kormányzat, amelyik olyan ripsz-ropsz módon képes jogszabályokat alkotni, hogy tán még maga sem tudja mázsányi módosítói között kiismerni magát, most hosszan üldögél a bankszövetségi előterjesztésen. Értem én, azoknak, akik abban hisznek, hogy az ország csak a tehetősebbek helyzetbe hozása révén virágozhat fel, feladja a leckét, amikor a némább tömegeknek kellene segíteni. Valószínűleg nincs egyetlen haver, jóbarát, rokon vagy szomszéd, aki ilyen helyzetbe került volna.  Meg különben is (hogy egy fideszes prominens szavait idézzem) „akinek nincs semmije, az annyit is ér”.

Na, látom, már megint megkapom a demagóg cimkét. Pedig a józan gazdaságpolitika tudja, a növekedéshez nem elég a felső rétegekre alapozni. Persze ez nyilván nem más, mint egy újabb ortodox nézet.

Elindult a bankokban a kamatemelési hullám, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen az elmúlt hetekben jócskán nőttek a pénzpiaci hozamok, a múlt héten pedig a jegybank emelt kamatot.

Egyre többe kerül a végtörlesztés azoknak, akik csak forint alapú hitellel tudják kiváltani a devizakölcsönüket. A bankok már a végtörlesztés elinduláskor megemelték a hiteleik kamatát, a normál lakáshitelekhez képest jóval drágább kölcsönöket kínáltak. A takarékszövetkezeteknél találhattuk a legkedvezőbb ajánlatokat, azonban közülük egyre többen dobják be a törölközőt és állnak le a végtörlesztési ajánlataikkal. Most éppen a Répcelak takarék állította le a kérelmek befogadását.  

Sokan azért szabadulnának a devizahitelüktől forinthitel kiváltásával, hogy ne kelljen minden hónapban azért izgulniuk, hogyan alakul a forint árfolyama. A kiszámíthatóság ugyanis nagyon fontos. Sajnos azonban illúzió, hogy a forinthitelek esetében a kamatok ingadozása, és ennek köszönhetőn a törlesztőrészletek változása kevésbé lesz megterhelő. A legtöbb helyen ugyanis a pénzpiaci folyamatokhoz igazodnak a kiváltó hitelek, jellemzően a budapesti bankközi kamatlábhoz (Bubor) kötik. Márpedig az szépen emelkedett a végtörlesztés kezdete óta. Az ajánlatok kidolgozásakor érvényes három és hathavi Bubor 6,1-6,14 százalék volt, pénteken viszont előbbi 6,99 százalékon, utóbbi pedig 7,23 százalékon állt, ami automatikusan jelentkezik majd a THM-ekben.

De van olyan bank is, amelyik arra használja az általános kamatemelkedési hullámot, hogy erre a referenciakamatra még több felárat tegyen rá, tehát a piacinál nagyobb mértékben drágítsa a hitelét. Több helyen is előfordul, hogy a hitel kamata akár havonta is változhat. Nesze neked kiszámíthatóság! Jelenleg a takarékoknál találhatunk még 11 százalék alatti THM-mel kiváltó hitelt, a bankoknál jellemzően 11,5-14 százalék körül alakul ez a mutató.

A kamatemelés ugyanakkor jó hír azoknak, akiknek nem kell hitelt fizetniük, viszont van megtakarított pénzük. A betéteknél már találkozhatunk 10 százalékos kamattal is, igaz ezt csak akkor adja 1-2 bank, ha rövid időre kötjük le a pénzünk egy részét, másik részét viszont hosszabb futamidejű, már nem annyira vonzó kamatozású betétbe fektetjük. Az akciós kamatok 7-8 százalék között alakulnak, de most csak a kamatemelési hullám kezdetén vagyunk, így érdemes lehet kivárni. A legtöbb banknál ugyanis a legjobb kamatot csak az újonnan beérkező pénzekre fizetik.