AZ ÉN PÉNZEM

Most kiderült az MNB adataiból, hogy az év végén valóban sokan vitték külföldre a pénzüket. A lakosság devizabetéteinek 40 százalékát nem itthon tartja.

Szerencsére megnyugodtak a kedélyek, amióta a piacok is azt árazzák, hogy meg fogunk egyezni az IMF-fel. A remények szerint tehát nem lesz államcsőd. Nem ez látszott azonban a karácsony előtti napoktól kezdve január közepéig. Noha régóta tart az a folyamat, hogy sokan viszik ki az országból a pénzüket, az év végén ez érezhetően felgyorsult. Nem véletlenül emelték meg a bankok az euróbetétekre adott kamatokat és akcióznak a maradék pénzért.

Mint korábban kiszámoltuk, mintegy 200 milliárd forintnyi devizabetét párolgott el a hazai bankokból egy év alatt. Az MNB legfrissebb számaiból – és kérdésünkre adott válaszából – kiderült, hogy a jegybank becslése szerint már 400 milliárd forintnyi devizát tart a lakosság külföldi bankokban. Miközben az itthoni bankokban december végén körülbelül 1086 milliárd forintnyi deviza volt az emberek számláin (ennek csupán a negyede tartósabban lekötött, tehát gyorsan csak veszteséggel mozdítható).

A banki számlaforgalom alapján egyébként az MNB arra a következtetésre jutott, hogy az év végén a háztartások növelték külföldi befektetéseiket. (Ezeket a statisztika csak nehezen tudja megfigyelni.)

Amikor december végén megírtuk, hogy menekítik az emberek a pénzüket az országból, sok kritikát kaptunk azt kérdezve, hol a bizonyíték. Hát, itt van. Ugyanis ennyi idő kell a statisztikák összeállításához.

És ezek az adatok még nem mutatják a januári pénzkivonást. Pedig az év második-harmadik hetében voltak olyan napok, amikor sokan bankpániktól tartottak. A deviza persze nem csak a külföldi bankokba menekült, sokan egyszerűen otthon kezdték el rejtegetni a pénzüket. Mint ahogy a végtörlesztéshez is hirtelen mintegy 120 milliárd forintnyi valuta került elő a cihákból.

Az biztos, hogy az itthonról kiutalt pénzek nehezen fognak visszaszivárogni. De azt remélem, talán tanult a kormány abból, ahogy a kormánytagok és a kormányzópárt vezetőinek nyilatkozatai csaknem bedöntötték a hazai valutát és csaknem bankpánikot okoztak. A bizalmat ugyanis nagyon nehéz megszerezni és nagyon könnyű elveszteni.

Elképesztően magas kamatokat is kínálnak a bankok az euróbetétekre. Az FHB 6 hónapra 4,5 százalékot, 12 hónapra pedig 5 százalékot ad. Az Unicredit a kétéves lekötésre 5,25 százalékot, az ötévesre pedig már évi 6 százalékot is fizet. Korábban arra sem volt nagyon példa (legfeljebb csak egész hatalmas összegeknél), hogy egy pénzintézet kedvezőbb váltási árfolyammal csábítsa ügyfeleit forintjuk devizára váltására és lekötésére. Pedig ezt most az MKB és az FHB is megteszi.

Az euró zónában közben a kamatszint a szabad szemmel láthatatlan tartományban van – és vélhetően hosszasan marad is (már persze, ha lesz még euró zóna). Ezt megtapasztalhatták a saját bőrükön azok is, akik pénzüket a határokon túl vélték biztonságban tudni. A bankosokkal beszélgetve kiderül: a megugró devizabetéti kamatszint egyik fő oka éppen a külföldre vitt pénz lehet. Mint suttogva több bankfiókban dolgozó is rebesgeti: decemberben és januárban a szokásos tízszeresét tette ki az eurókivét összege. Ennek a pénznek pedig jórésze ausztriai, illetve szlovákiai szolgáltatóknál landolhatott (nyilván ment azért belőle végtörlesztésre is). Megdöbbentő módon sokszor magukat a bankókat cipelték ki honfitársaink (ez önmagában értékvesztést hoz, hiszen ilyenkor a váltásnál a sokkal kedvezőtlenebb valutaárfolyamot alkalmazzák, szemben az átutalásnál megszokott devizaárfolyammal).

A Magyar Nemzeti Bank adatai alapján úgy számoljuk: a 2011-ben a bankoknál tartott devizabetétek akkor maradtak volna változatlan szinten, ha a tavalyi záró állomány 1272 milliárd forintra rúg (figyelembe vettük a forint időközben bekövetkezett tíz százalékos értékvesztését is). Ezzel szemben a tényleges összeg 1084 milliárd forintot tett ki. Közel 200 milliárd forintnyi deviza tehát „elfüstölt”. Ez nagyjából egybevág azokkal a szakértői becslésekkel, amelyek körülbelül ekkora összeg apránkénti kiviteléről szóltak.

Logikusnak is tűnik a deviza „menekítése”. Részben azért, mert ez az az ügyfélkör, amely devizában takarékoskodásával már korábban is kifejezhette a forint iránti bizalmatlanságát. Emellett az sem elhanyagolható szempont, hogy az állam fizetésképtelensége esetén (amiről az év vége felé egyre több neves személyiség is lehetséges fejleményként beszélt) elsőként a devizabetétek kerülhetnek veszélybe. A végtörlesztéssel megszületett a minta (fejtegették nekem többen is akkoriban): a kormány nyomott árfolyamon kötelezővé teszi az átváltást.  (Ez azért – ha valaki hisz a bekövetkezésében – eléggé átértékeli a hozamra vonatkozó kalkulációkat.)

Látszik tehát, mint azt két korábbi bejegyzésünkben megírtuk (Ki kelt itt bankpánikot, Ingatlanba is menekül a pénz), szó sincs arról, hogy a bankokban ingott volna meg a megtakarítók bizalma. A hitelintézetek szenvedik viszont meg a dolgot. Mint látszik, például azzal, hogy szabályszerű harcra kényszerülnek (ha nem lenne muszáj, aligha adnának ilyen magas kamatokat) a devizabetétekért.

Bár a jegybanki kamatemelés – legalábbis egyelőre – megállt, az elmúlt hetekben is tovább kúsztak felfelé a betéti kamatok. A szemfülesek jól járhatnak, a lusták viszont veszítenek.


Nem mindegy, hogy melyik bankban és mennyiért kötjük le a megtakarításunkat. Bár a bankok az elmúlt időszakban emelték a nem akciós betétlekötések kamatát is, azért arra nagyon vigyáztak, hogy a legmagasabb kamatok ne járjanak automatikusan minden ügyfélnek. Továbbra is megfigyelhető, hogy a saját ügyfelek közül azok kaphatják meg a kiemelkedő ajánlatokat, akik „miközben fejen állva szavalnak, a bal lábuk kisujjával meg tudják vakarni a jobb fülüket”. Oké, túloztam, de ezzel talán sikerült érzékeltetnem azt, hogy mennyire szűk körnek jár az akciós kamat. Ehhez jellemzően sokat kell utalni, több banki terméket is igénybe kell venni, de meghatározzák azt is, hogy hányszor kell ehhez bankkártyával vásárolni.
Azt is díjazzák a bankok, ha új pénzt visz az ügyfél hozzájuk (legyen az akár régi, akár új kliens). Erre már többen is évi 9 százalék körül fizetnek. Nem mindegy azonban, hogy a 9 százalék 2 hónapra jár vagy 1 évre. Hiszen az akció lejárta után – ha szintén csak új pénzre adják a magas kamatot – csak a normál betéti feltételek szerint fizetnek, ami rendszerint jóval alacsonyabb.
Több bank is fizet 10 százalék feletti kamatot, ha a megtakarításunk egy részét befektetési jegyekbe fektetjük. Ezzel azonban legyünk nagyon óvatosak. Egyrészt nem tudhatjuk, hogy mekkora hozamot érhetünk el a befektetési jegyeken, amin – csak szólok – akár bukni is lehet. Másrészt kíváncsi vagyok, hogy a befektetési jegyet vásárlók mekkora hányada tudja, hogy mit is vesz valójában: mit jelent az a befektetés, mibe fektetik a pénzét és tisztában van-e a kockázatokkal, no meg persze a költségekkel. Ha ezekre „nem” a válasz, és csak a bank által ajánlott terméket vennénk meg, akkor eszébe ne jusson senkinek ide tennie a pénzét csak azért, hogy a megtakarításai felére két hónapon át évi 8 vagy 9 százalékot kapjon.
Fontos tehát, hogy az apróbetűket is elolvassuk az akciók láttán. Érdemes egyébként is odafigyelni a pénzünkre, és lekötni a folyószámlán megmaradó összegeket, hiszen ott továbbra is – jellemzően – a láthatatlan kategóriába tartozik a kamat. A bankok viszont nem jutalmazzák azokat az ügyfeleiket, akik egyébként is náluk teszik félre a pénzüket. A rendszeres megtakarítási programoknál egyáltalán nem emelkedtek a kamatok az elmúlt hónapokban. Folytatódik tehát a bankok és ügyfelek közötti csiki-csuki. A bank akciós kamatot ad, amit reklámozhat. Ezt csak a szemfüles, a pénzükre odafigyelő ügyfelek vehetik igénybe. A lejáratkor pedig vagy oda teszik a pénzüket, ahol újabb, jó akciót találnak (akár házon belül), vagy ha ezt nem tartják számon, nagyot buknak azon, hogy nem akciós, többnyire fele akkora kamaton ketyeg tovább a megtakarításuk. Esetleg nevetségesen alacsony kamattal csücsül a folyószámlán.

A kormányról már korábban kiderült, mennyire hisz a nagy garral bejelentett „vizsgálatok” népnyugtató hatásában. Tavaly ősszel a forint elleni spekulációt akarták felderíteni. (Az ügyben azóta semmilyen fejleményről sem lehet hallani.) Nemrégiben az került terítékre, hogy vajon miért veszi ki pénzét a bankból, sőt viszi Ausztriába sok magyar. Giró-Szász András kormányszóvivő két hete a Parlamentben tartott rendkívüli sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott: minden lehetséges eszközzel folyik a vizsgálat, hogy kik azok, akik valótlan hírekkel ijesztgetik a lakosságot.

Az egyik lap utánajárt, eddig mire jutottak a hatóságok. Úgy tudják, a kétmillió forint feletti bankbetétek államosításával egy blogbejegyzésben riogatott valaki. Az oldal, ahol az írás megjelent, január 10. óta nem érhető el. Nem tudom, mások hol mit láttak, de én számtalan hasonló bejegyzést olvastam a neten. Az egyik meglehetősen ismert blog (nem akarom hírbe hozni, ezért inkább nem írom le, melyik volt) még szavazást is tartott. A mintegy 12 ezer válaszadó úgy 90 százaléka (a pontos arányra nem emlékszem) reális veszélynek tartotta a betétek államosítását. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha blogbejegyzések valóban akkora hatásúak lennének, akkor tömegek mészárolnák le vélt vagy valós ellenfeleiket, gyilkolnák magukat vagy rohannának szupertakarékos kütyüt venni.)

A szupertitkos-szolgálatok, különleges kormányhivatalok és ki tudja még, ki és mi mellett úgy döntöttem, én is nyomozásba fogok. Tényleg, mi is indíthatja az általam amúgy elég józannak tartott magyarokat arra, hogy ráfizetéssel az országon kívülre vigyék pénzüket, illetve otthon dédelgessék az inflációval egyre fogyó vagyonkájukat?

„Minden lehetséges eszköz” híján nem hallgattam le vagy ki senkit, csupán beszélgettem és számba vettem, mi történt az elmúlt másfél évben. Az gyorsan kiderült, hogy a bankokkal a köztudatban semmi baj sincs. Már közhely viszont (csak a kormányoldal látja makacsul másként), hogy a magánnyugdíjpénztári történet alaposan megtépázta a magántulajdon szentségébe vetett hitet. A fideszesek parlamenti ámokfutása (a visszamenőleges hatály és az, hogy az egyik nap felmerült ötlet másnap törvénybe szentesült) pedig a jogrend iránti bizalmat ingatta meg. Az alapelveket ugyanis lehet unortodox módon kezelni, de akkor nem szabad csodálkozni, ha ezt más is így teszi.

Sokakban hagyott mély nyomot Lázár Jánosnak az Alaptörvényhez benyújtott javaslata, ami szerint, ha az állam az őt terhelő bármilyen kötelezettségnek nem tud a költségvetés szűkössége miatt eleget tenni, „hozzájárulást kell megállapítani”.  Több bankos is úgy gondolta, hogy ezen a passzuson simán érthetők a megtakarítások is. Ha nekem mondták, mondták másnak is.

A különböző események egyébként sokkal köznapibb szinten is hosszan sorolhatók. Egy-egy történet csak rétegeket érintett, de ezek szépen rakódtak egymásra (a hoppon maradóknak dolgozóik, családjuk, rokonaik és barátaik is vannak ám). A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány réteget: alig került hatalomra a mostani kormány, azzal fizettek az őket erősen támogató gyógyszerészeknek, hogy elrendelték, a patikák kerüljenek kötelezően gyógyszerészi tulajdonba. Ezzel a patikaláncok lába alól húzták ki a talajt. Fene se bánja (ezt még egyébként majd meglátjuk) mondhatjuk, de azt látni kell, hogy itt is a magántulajdon sajátos felfogása érvényesült. Annak lehet valamije, akinek a kormány ezt hagyja. Ez látszik a plázákkal kapcsolatban is. Le a hipermaketekkel, hogy jobban boldogulhassanak a kisboltok! Az utalványosok túl sokat kerestek (és tényleg), nosza államosítsuk az egészet! A béren kívüli juttatások (tuti buli, hiszen támogatás jár hozzá) kezelését azok végezhetik, akiket erre kijelölnek. Hogy egy frisset is említsek, az az egyetem maradhat az állam kegyéből talpon, amely megfelel a hatalom elvárásainak.

Ha valami törvénybe ütközött, már változtatták is a kívánt módon a jogszabályokat. Gyorsan és határozottan. Legutóbb a babakötvény mellett nyitható Start-számlák kizárólagos állami kezelésbe vételéről írt az elég jó kormányzati információkkal rendelkező Magyar Nemzet. A hírt szinte azonnal cáfolták. Az a Nemzetgazdasági Minisztérium azonban, amely mindenre közleményben szól vissza, a baba-pénzeknél ezt nem tartotta szükségesnek. Csupán egy rádiónyilatkozatban hangzott el a cáfolat.

Érdekes. Vagy csak már paranoiás lettem? Az sem lenne csoda, hiszen én is ebben az országban élek.

Bizonytalanság és bizalmatlanság. Ez lengi körül a teljes magyar gazdaságot. Nem véletlen, hogy egyre többen tartják otthon a pénzüket.


Soha nem látott mennyiségű készpénzt őrizget otthonában a lakosság. A húszezeres bankóból majdnem 20 százalékkal több van kézben az egy évvel korábbinál. December végén a teljes állomány 2640 milliárd forint volt, ami 14 százalékos növekedés. A jegybank persze gazdasági összefüggésekkel magyarázza (ez egyébként a dolga, nem a hisztikeltés): „A tavaly évvégi készpénzállomány-emelkedés egyrészt feltételezhetően azzal magyarázható, hogy a nyugdíjpénztári reálhozamok készpénzben teljesített kifizetéseinek (körülbelül 80-90 milliárd forint) egy részét a lakosság egyelőre készpénzben tartalékolja, másrészt a lakosság − magasabb euroárfolyam miatti − eurokészpénzeladásai is hozzájárulhattak a forintállomány növekedéséhez.”
Ugyanakkor mindenki (na jó, nem mindenki, de sokak) számára érzékelhető: nagyon nagy a bizonytalanság és a bizalmatlanság.
Bizonytalanság, hogy mi lesz. Nem néhány év múlva, hanem most, néhány héten, hónapon belül. Lesz-e államcsőd és ennek következtében akadozó kifizetések. Bankok megrohamozása, átmeneti készpénzhiány.
Bizalmatlanság a kormány (és nem a bankok) iránt. Megoldja-e a saját maga által generált problémákat. A saját hatalmi törekvései elé helyezi-e az ország és a 10 millió (oké, ennél már kevesebben vagyunk) állampolgára érdekeit.
Az egyébként is szinte csak bankbetétekben pénzt gyűjtő lakosság az elmúlt hónapokban „elfelejtette” a többi megtakarítási formát, és a betétek közül is a rövid, 2-3 hónapos lekötéseket választotta. Elmaradt az évvégi adóoptimalizáló roham. Ki a fenét érdekel, hogy mennyi lesz a nyugdíja, mi lesz vele 10-20 év múlva, ha azt sem tudja, néhány hónap múlva nem fog-e éhezni.
Egyre több olyan jelzést kapunk olvasóinktól, hogy inkább otthon tartják vagyonkájukat, a bankoknál sem merik azt elhelyezni. Ilyen esetekben pedig csak veszíthet a pénz az értékéből, hiszen az áremelkedéseket még kamat sem ellentételezi. Pedig az elszálló pénzpiaci hozamok már megjelentek a bankoknál is, egyre magasabbak a betéti kamatok.
Jó lenne, ha végre mindenki megnyugodhatna, és az államcsőd rémétől megszabadulva nem vészforgatókönyvekre készülne a lakosság.