AZ ÉN PÉNZEM

Nem lehet összehasonlítani egymással, hogy a költségek terén melyik öngondoskodási forma a legolcsóbb, és hol húznak le minket a legjobban. Nincsenek egységes költségmutatók, nincsenek egységes számítások. A PSZÁF most rendet tenne, de az ellenlobbik beindulhatnak.

A befektetési alap nagyon jó üzlet - a vagyonkezelő számára. Mindenféle vagyonkezelés nagyon jó üzlet – a vagyonkezelőnek. Nem véletlen, hogy a biztosító társaságok egyre kevésbé akarnak igazi, kockázati életbiztosítást eladni nekünk, hanem helyette a unit-linked biztosításokkal nyomulnak.

Amióta a kormány lenyelte a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat, a pénzünk kezelgetésére ácsingózóknak beugrott: az öngondoskodásra kell felfűzni a kampányokat, így kell a pénzhez hozzájutni.

Fontos kiemelni, hogy az öngondoskodás valóban nagyon fontos. De ennek az is része, hogy tudatosan tegyünk félre, és ne az első, nagyon is megnyerő ügynöknek adjuk a pénzünket. Jöhetnek egekbe kúszó, gyönyörű grafikonokkal, számolhatnak nekünk nyugdíjmegtakarítást 20 évre „csak” 8 és 10 százalékos hozammal, ez mind parasztvakítás. Ezt ugyanis nem tudják garantálni. Éppen a főként ügynökök útján eladott unit-linked biztosítások esetében jó kis mínuszban vannak az ott csücsülő pénzek.

A költségekről gyakorlatilag mindenki szemérmesen hallgat. Meg is értem, mert nagyon magasak, így azzal nem szokás dicsekedni. De alapvetően nem az a baj, hogy degeszre tömik magukat a mi öngondoskodásra félretett pénzünkkel, ami ráadásul nekünk sokszor csak veszteséget termel, hanem az a legnagyobb probléma, hogy mindezt jól el is titkolják. Hiszen ha én oda akarom adni a pénzem egy részét ajándékba, hát lelkem rajta. Csak TUDJAK róla. Márpedig ma az emberek nem tudják pontosan, hogy hol, mennyibe kerül nekik a pénzük kezeltetése, és össze sem tudják hasonlítani a termékek költségeit. Más-más mutatókat használnak – ha egyáltalán használnak – a díjak számítására, és más költségeket pakolnak bele, illetve hagynak ki belőle.

A felügyelet most olyan költségmutatót szeretne, amely segítségével jól látható lenne, hogy a unit-linked életbiztosításoknál, a hagyományos, megtakarítási típusú életbiztosításoknál, az önkéntes nyugdíjpénztáraknál és a befektetési alapoknál mennyi költséget számítanak fel nekünk. A pletykák szerint egyébként épp az önkéntes nyugdíjpénztáraktól jön a kezdeményezés, ugyanis szerintük ők a legolcsóbbak, és lehet, hogy ez így is van.

Majd meglátjuk. Erre az Általános Költségmutatóra (ÁTKM) ugyanis még várni kell.

Több mint hárommillió autós válthat most biztosítót. Példátlan módon azonban a kötelező díja jövőre biztosan nem annyi lesz, mint amit most kikalkulálnak. Jön ugyanis a baleseti adó, ami egy csapásra elintézi, hogy a verseny miatt évről évre csökkenő kgfb-átlagdíjak emelkedjenek. Az mindenestre most jól látszik, hogy autózni egészségtelen.

Sokan már most háborognak, főként azok, akik balesetmentesen vezetnek, de a tízes bonusnál megrekedtek (ennél nagyobb kedvezmény nem adható). Nem értik, miért kell rájuk egy olyan sarcot kiróni, aminek semmi köze autós létükhöz. Az adót a biztosítók sem értik. Ők ugyanis évről-évre előre meghatározott, több milliárd forintos átalánydíjakat fizetnek a személyi sérülések miatt az egészségbiztosítási kasszának, sőt a nyugdíjalapnak is.

A megoldás pedig egyszerű: semmi köze az egésznek a balesetekhez (csak el kellett nevezni valahogyan ezt a plusz adót), szorosan összefügg azonban magával az egészségüggyel. A baleseti adó kapcsán kevés szó esik arról, hogy az egészségügyben dolgozók vad bérrendezési harcba kezdtek. Ha nem sikerül valamilyen megoldást találni arra, hogy például a kezdő orvosok ne éhbérért, hálapénzre utalva dolgozzanak, akkor könnyen akkora orvoshiány lehet, hogy belekódulunk.

Kell tehát a pénz az egészségügybe. Főként azért, hogy az ingyenesség látszatát, az állam totális gondoskodásának téveszméjét fenn lehessen tartani. Ha én most itt elkezdem követelni (mint teszik azt a szakmában dolgozók régóta – pártállástól függetlenül), hogy határozzanak meg egy alapellátást, és váljanak bizonyos szolgáltatások fizetőssé, sokakban nyilván megkövezésem vágya merül fel.

Pedig gondolkodjunk csak egy kicsit el! Ki kapott ingyenesen kezelést reuma vagy bármilyen mozgásszervi nyavalya esetén? Én az anyukámat hordtam ilyenre, és amíg nem okosítottak ki a rendelőben a többiek, órákig üldögéltünk csak. Azután megtudtuk, kinek mennyit kell adni ahhoz, hogy kissé olajozottabban menjenek a dolgok. Ahogy az ismerősöknél érdeklődtem, senkit sem találtam, akinél ne hasonlóan történt volna minden.

A szakrendelőkben, a kórházakban … mindenütt fizetni kell. Szintén anyukámmal történt, hogy a kórteremben megkérdezték tőle: ki tetszik lenni? (A kérdést csak az inspirálta, hogy vele emberi hangon beszélt az orvos.) Talán mondanom sem kell, hogy heti rendszerességgel fizettem. Ez viszont önmagában még nem lett volna elég. Némi kapcsolati tőke is kellett hozzá.

Azt gondolom, ez utóbbi lehet az egész ügy kulcsa. A döntéshozók (állami vezetőink persze készülhetnek is valamire, mivel magukat már kiemelték ebből a rendszerből, nekik már hivatalosan is jár a különb bánásmód), a hangadók, a neves közszereplők mind bekerülhetnek a kivételezettek közé. Nekik tehát nem igazán érdekük, hogy a szisztéma megváltozzék.

Azok azonban, akik csak nyerhetnének a tisztább viszonyokkal, valószínűleg el sem gondolkodnak az egészen. Sőt! Zsigerből elutasítják még a gondolatát is, hogy „szegények és gazdagok” egészségügye legyen (nem, mintha most nem így lenne). Addig pedig jön a baleseti, népegészségügyi termék-, és még ki tudja, mi mindenféle adó – a hálapénz mellé.

Peregnek az évek, de még mindig csak ott tartunk, hogy a felügyelet szerint problémás a biztosítási ügynökök díjazása.

Szerintünk is az, de ennél erősebb szavakkal illetnénk a kialakult helyzetet. Miközben a biztosítók azon keseregnek, hogy csökken a bevétel, egyre kevesebben kötnek életbiztosítást, és adókedvezményt szeretnének kilobbizni, inkább a saját házuk táján kellene körülnézni.

A fantasztikus befektetésként eladott életbiztosítások - ezeken belül az elmúlt évek nagy „sikerterméke”, a unit-linked biztosítás - ugyanis nem csak az ügyfeleknek okoztak anyagi károkat, hanem a biztosítók hírnevét is rombolták. Miközben szakmai beszélgetések során mindenki bevallja, hogy ezek rossz befektetések, az ügyfeleknek mégis azzal adják el, hogy remek termékek.

Hosszan lehetne beszélni arról, hogy vajon jó-e, ha a pénzügyekhez egyáltalán nem értő embereket olyan döntésbe viszik bele, amit nem tudnak felelősen meghozni. Nem azért, mert hülyék, hanem azért, mert nem áll rendelkezésükre az a tudás és információ, amire szükségük lenne. Márpedig egy unit-linked biztosítás esetében a befektetés típusának és fajtájának megválasztása ezt igényelné.

Arról nem is beszélve, hogy sokszor a biztosítást eladó ügynök sem tud sokkal többet az ügyfélnél, így minden lelkiismeret-furdalás nélkül elő tudja adni azt a szöveget, amire betanították.

Nem csoda, hogy én még nem találkoztam olyan életbiztosítással rendelkezővel, aki boldog lett volna a saját szerződésével. (Igaz, nem volt reprezentatív mintavétel.)

De ha, ne adj’isten, még jól is hozna a konyhára egy ilyen befektetés, akkor is elviszi nem csak a hozamot, hanem a befizetés egy részét is a költség, amit felszámolnak nekünk. Ebben jelentős összeget tesz ki az ügynöki jutalék.

„Kedvenc” idézetem egy biztosítási nagyfejestől, amikor rákérdeztem, hogy mégis mekkora jutalékot alkalmaz a cég az életbiztosításoknál:

„Egy étteremben sem kérdezzük meg a pincértől, amikor a számlát kihozza az elfogyasztott pörköltről, hogy valójában ez mennyibe került nekik.”

„Csakhogy egy pörkölt esetében minden háziasszony tudja, hogy ha otthon főzi meg, akkor egy adag kihozható akár 300 forintból, egy kifőzdében megkapható 600-800 forintért. Ha egy puccos étteremben 8 ezer forintba kerül, akkor eldönthetem, hogy nekem ér-e annyit az egész, hogy ott fogyasszam el (ami egyébként 300 forint), vagy hagyom az egészet, és nem ott eszem meg az ebédet. A biztosításnál azonban nem tudom, hogy mi mennyi.” – válaszoltam, ami meglephette, mert erre nem tudott mit mondani.

Létrehozták ugyan a biztosítók az úgynevezett TKM-et (Teljes Költség Mutató), ami az összes felszámított költséget mutatja be. Csak sajnos ezzel a gyakorlatban nem megyünk semmire.

A felügyelet főtanácsadója egyébként inkább azt szeretné, hogy az ügyfelek fizessék az üzletkötőt, hiszen akkor valóban az ő érdekükben járna el. A megoldás szerintünk is ez lenne.

De amíg azt hisszük, hogy egy tanácsadás ingyenes, mert az ügynököt a biztosító fizeti, addig nagy tévedésben vagyunk. Vajon a biztosító miből is fizeti az üzletkötőt? Csak nem a mi befizetésünkből? De, de, jó napot kívánok!

Az életbiztosításoknál akár egy egész éves befizetésem vagy még több is az üzletkötő (illetve a cég, akihez tartozik) zsebében landol.

Akkor hogy is lehetne az életbiztosítás jó befektetés?

Félreértés ne legyen. Fontosnak tartjuk a kockázati életbiztosításokat, sőt még a befektetési jellegűeket is az öngondoskodás szempontjából. Talán a költségeket és az ügynöki jutalékot kellene jelentősen csökkentenie a biztosítóknak, hogy ne legyen már akkora a ráfizetés az ügyfeleknek, ahelyett, hogy adókedvezményért kuncsorognak. Ha ugyanis az adókedvezmény csak a magas költségeket ellensúlyozza, akkor úgy rossz az egész konstrukció, ahogy van.

Nekünk pedig be kellene látnunk végre, hogy semmi sem ingyenes, egy pénzügyi tanácsadás pedig végképp nem az. Vagy fizetek valakinek egy tisztességes összeget, és akkor az én érdekeimben jár el, vagy nem fizetek, de akkor valószínűleg rosszul járok.

Vajon mekkora lenne az elfogadható díjazás a pénzügyi tanácsadás esetén?