AZ ÉN PÉNZEM

A tranzakciós illeték („becenevén” sárgacsekkadó) beindította a bankok fantáziáját. A Magyar Bankszövetség elnöke, Patai Mihály az MTI-nek elmondta: „ha a kormánynak szüksége van erre a 100-150 milliárd forintra, lehet úgy strukturálni a terheket, hogy arányosan a bankszektorra is jussanak, és azokra is, akik el tudják viselni.”  Patai el tudja képzelni, hogy kötelezővé tegyék a bankszámlák nyitását minden vállalkozás és magánszemély számára. A nemzeti hírügynökségnek valószínűleg nem tűnt fel, hogy a cégekre ez már megvalósult. Újdonság tehát a lakossági bankszámla kötelezettsége lenne.

Ez az ötlet már nem először merült fel. Volt egykor egy bankbizottságnak nevezett testület (ezt nem a banklobbi gründolta, épp ellenkezőleg), amely javasolta, hogy legyen egy ingyenes alapszámla. Mit mondjak, a bankok nem lelkesedtek az ötletért. Közben szépen magától megjelent a nullás bankszámla (ahol szinte vagy tényleg minden díjtalan), csakhogy ez majdnem mindenütt csak a magasabb jövedelmű, több szolgáltatást igénybe vevő ügyfeleknek dukál.

Apróbb probléma egyébként ezeknél is akad. Az országos lefedettség ugyanis még hagy maga után kívánnivalókat. Az pedig nem árt, ha valakinek a főszámlája egy olyan banknál van, ahová nagyobb túra megtétele nélkül be tud térni, például ha hitelt kér (esetleg majd egyszer). Különösen azért, mert mára az is általánossá vált, hogy jövedelem átutalása nélkül drágább a kölcsön. A számlák folyamatos költöztetése pedig, valljuk be, még egy a mainál elektronizáltabb világban is macera.

A kötelező bankszámla előírása nehezen képzelhető el úgy, hogy egyúttal ne jelenjen meg az ingyenes alapszámla. (Én még emlékszem, hogy amikor a nagyobb cégek áttértek a fizetések utalására, kikötés volt, hogy a dolgozóknak ne kerüljön plusz költségbe, hogy hozzájussanak a bérükhöz – ez azután szép csendben feledésbe merül). Úgy vélem azonban, kis hazánkban a minden pénz bankba csatornázásának – amit én személy szerint amúgy helyeselnék – a pénzintézeti költségeknél nagyobb akadálya is van.

A bankszövetség azt is „elképzelhetőnek tartja”, hogy a vállalatok közötti készpénzmozgást jó alaposan (a tranzakciós illeték egy ezrelékes mértékénél jobban) megadóztassák. Ez majd szépen kifehéríti a gazdaságot. Hát, erre valóban nagyon nagy szükség lenne! A jelenlegi közterhek mellett azonban borítékolható, hogy az intézkedés gyors következményként a kisebb cégek, kényszervállalkozások sorának bukását hozná. (A nagyobb, a szürkegazdaság mezsgyéjén profitot gyártó vállalkozások biztosan gyorsan megtanulnának alkalmazkodni, ahogy tették ezt eddig is.)

Csökkenteni kellene tehát a bérekre rakódó költségeket! Ez azonban ilyen adófizetési morál mellett aligha kivitelezhető. Marad tehát a tranzakciós, a telefon-, a biztosítási, később talán a lélegzetvételi, a talajhasználati (miket írok, ilyen már tulajdonképpen van is) adó és a többiek… A sort ki-ki saját képzelete alapján folytathatja.

Érdekes kísérletet folytat a kormány. Nem most kezdték, de a Széll Kálmán 2.0 intézkedéseinek kormánydöntés utáni bejelentése talán minden eddiginél élesebben mutatta meg ennek lényegét: ha sokat és hangsúlyosan mondják, hogy szakítottak a megszorítások korábbi, eléggé el nem ítélhető gyakorlatával, akkor ezt vajon elhiszik-e a választók? Ők érzékelhetően úgy vélik, igen.

Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter kijelentette: „ez a kormány megszorító csomagok helyett a növekedés stratégiájára alapoz”. Ezt azzal támasztotta alá, hogy a most bevezetendő új adók megalapozhatják, hogy majd egyszer a jövőben csökkenjenek a béreket terhelő elvonások. Mint elhangzott: a fogyasztást adóztatják, hogy a bérből és fizetésből élők maguk dönthessék el, mire kívánnak költeni. Ennek cinizmusát talán önmagában is mutatja, hogy nemzetgazdasági miniszter is elismerte, hogy a fogyasztás a következő évben sem nőhet majd. A trendforduló évének 2014-et jelölte meg.

A kommunikációs ügyeskedés már tegnap este apró zavart okozott a rendszerben. Matolcsy ugyanis rágörcsölve arra, hogy nyomatékosítsa: a tranzakciós illeték becenevű adót NEM a lakosság, hanem a bankok fizetik meg, mindenfélét mondott. Például azt is, hogy a gonosz bankok bezzeg el akarták érni, hogy azt a magánszemélyekre terheljék, de a kabinet ezt határozottan visszautasította.  A Magyar Bankszövetség (hiába no, fafejű bankárok, akik nem akarnak a sorok között/mögött olvasni) sebtében közleményt adott ki. Ők ugyan nem akartak ilyent. Hozzátették persze azt is, ha rájuk lőcsölik ezt a terhet, még ennyire sem adnak hitelt, amit meg mégis, azt drágábban. Nem figyeltek a miniszter egy másik mondatára, amiben azt fejtegette, hogy nyilván mindenki (bankok, telefonos cégek, biztosítók – bár utóbbiakról valahogy nemigen esett szó) megpróbálja áthárítani az adót a fogyasztókra, de ez nem sikerül majd.

Akadályt állít ennek a verseny. A konkurálás is olyan dolog, amit a kormányzati kommunikáció úgy húz elő, ahogy éppen neki tetszik. Most éppen üdvözlendő (Matolcsy kis kacajjal rácsodálkozva mondta is: lám, mire lehet jó a verseny!), máskor viszont a zűrzavar szinonimája – ez a helyzet például a mobilfizetéssel, amit egyetlen állami kézbe akarnak vonni. A telefoncégeknél nem csak a csodálatos új (tudottan Fidesz-közeli vállalkozásként egyszer biztosan induló) piaci szereplő garantálhatja, hogy az istenadta nép ne járjon rosszul, az adó áthárítása – tudtuk meg a minisztertől – technikailag is nehézséget okoz majd.

Még egy csomó tárgyaláson csiszolódhatnak az elképzelések, kőbe vésve csupán az adók léte és persze az általuk remélt bevétel van. Gyanítom egyébként, hogy a most vázolt szisztéma valóban nem jelenti majd az egy az egyben áthárítást. Az eddigi gyakorlat alapján aligha lenne meglepő, ha a teher valahogy a szegényebbek felé nyomódna. Egyelőre azonban elvetette a kabinet azt a korábbi elképzelést, hogy a 30 millió forint feletti utalásoknál már ne nőjön az elvonás. A korlát hatása nem kiszámítható – magyarázta a döntést a miniszter. (A többié igen, kérdem csendben, nem látván erről semmilyen kormányzati elemzést.)

Annak érdekében, hogy ez ne terelje a pénzt a fekete zóna felé, bevezetik, hogy a cégek ötmillió forint felett kötelesek legyenek utalni. Persze ez a határ az egyes ügyletekre vonatkozik (szétdarabolva már szabad a vásár). Volt ilyen javaslat, de végül elvetették, hogy a magánszemélyeket is a kötelező banki utalás felé tereljék. Ezt ugyanis bőszítőnek tartották.

Hurrá! Ezek szerint törődnek az érzéseinkkel. Hát kell ennél több?

Adózni kell a vagyon elvesztése után. Hiába költözik valaki kisebb és olcsóbb lakásba, a két ár közötti negatív különbségre is illetéket kell fizetni. Szóval az állam azt is behajtja, ha nem vagyonosodik az ember, hanem szegényedik.

Először azt hittem, vicc. Az utóbbi időben sokszor érzem úgy, hogy valami lehetetlen Monty Python epizódba csöppentem, és abban élem az életem. Nem akartam elhinni, amikor egyik ismerősöm épp azt mutatta, hogy vagyonszerzési illetéket kell fizetnie, mert eladta lakását, és olcsóbba költözött. Ennek egyelten oka volt, nem tudta fenntartani a nagyobbat. Azaz szegényedett. De hát nem szerzett vagyont, hanem vesztett!

Tény, hogy a jogszabály szerint, ha eladok egy lakást, és újat veszek, akkor a kettő értéke közötti különbségre vagyonszerzési illetéket kell fizetni. De ha a különbség negatív? Nos, akkor arra is. El is neveztük gyorsan vagyonvesztési illetéknek. Milyen állam az, amelyik az elvesztett pénzre ró ki adót? Értem én, hogy ha vagyonosodsz, akkor fizess. És ha szegényedsz? Keresem a logikát, de nem találom. Talán az állam bácsi arra gondolt, hogy ha az ember arra vetemedik, hogy csóróvá váljon, ahelyett, hogy jó adózóként egyre többet fizet, akkor azt így kell „büntetni”.

De semmi pánik, van menekülési útvonal: lehet pitizni az adóhatóságnál, hogy kapjunk engedményt, vagy netán az egészet engedjék el. Ha a NAV úgy látja, hogy az illeték befizetése nyomorba dönt, akkor külön kérésre elengedi az adót. De ha nincs szó éhenhalásról, akkor kár könyörögni, mert csak egy jó kis vizsgálódást kaphat a nyakába az ember.

Jelenleg több mint százezer ingatlanban olyanok élnek, akik 90 napnál hosszabb ideje nem fizetik a törlesztőrészletüket. Körülbelül 800 milliárd forintnyi az ily módon bedőlt ingatlanhitel. Az ott élő emberek egyetlen lehetősége – ha ez még egyáltalán megvan nekik -, hogy eladják a lakásukat és jóval kisebbe, olcsóbba költözzenek. A törvény erre komolyan adót vetne ki? És majd a NAV jóindulatán múlik, hogy kinek kell fizetnie és kinek nem?

És az epizód Monty Python-ékat felülmúló csattanója: nincs kivétel a végtörlesztőknél sem, sőt illetéket kell fizetnie annak is, aki majd a Nemzeti Eszközkezelőtől vásárolja vissza a lakását.