Egyelőre teljes a bizonytalanság a bedőlt lakáshitelesek körében, vajon bekerülhetnek-e a Nemzeti Eszközkezelő programjába, és megmenekülhet-e az otthonuk. Ma közel ezermilliárd forintnyi a bedőlt ingatlanhitel.

Nyugodtan számolhatunk négy fővel a bedőlt lakáshitelek esetében. Ennyien élhetnek átlagosan egy-egy otthonban, így ma csaknem 600 ezer ember cipeli nap mint nap annak a súlyát, hogy elvesztheti az otthonát. (Október végén 144 ezer volt a 90 napon túl nem fizetett ingatlanhitelek száma. Összesen pedig közel ezermilliárd forintnyi a bedőlt hitelállomány.) Persze a gyerekek ezt nyilván még nem értik, de érzik a feszültséget. A felnőttek pedig különböző túlélési technikákat alkalmaznak, hogy csökkentsék a pszichés méreg hatását.

Én is ismerek ilyen családokat. A történetek különbözőek, a hitel felvételének annak idején ésszerű okai voltak. Többségük az adott pillanatban nem hozott esztelen döntést, amikor hitellel vett otthont magának.  Most arra várnak, kapnak-e levelet a banktól, hogy kényszerértékesítik az otthonukat. Ez kell ugyanis ahhoz, hogy a Nemzeti Eszközkezelőhöz forduljanak. A bedőlt hitelesek legnagyobb része feltehetően nem fog beleférni az egyébként igen szigorú feltételekbe, aki pedig megfelel, annak úgy kell döntenie, hogy ma még az egyik legfontosabb dolog nem dőlt el.

Mennyit kell majd fizetni bérleti díjként az eszközkezelőnek? Mert az – az adott körülmények között – nem hangzik olyan rémisztően, hogy a lakás az eszközkezelőé lesz, viszont minden hiteltől megszabadul az adós. De ha a bérleti díjat nem tudja majd fizetni, akkor cseberből vederbe kerül. Mert nagyon nem mindegy, hogy az mennyi lesz, az erről szóló kormányrendelet pedig nem nagyon akar megszületni. Miközben egyik napról a másikra jönnek új törvények, az egész eszközkezelő ügye több mint másfél éve húzódik.

Annak idején – 2010 májusában – készítettem egy riportot Erdei Tamással, aki akkor a bankszövetség elnöke volt. A bankok akkor készen voltak egy kidolgozott tervvel, amit a kormány asztalára tettek. Ez arról szólt, hogyan lehetne kezelni a bedőlt hiteleket. Akkor még 90 ezer körüli volt. Az eszközkezelőt megfinanszírozták volna a hitelintézetek. A bankok által elképzelt vételárat – amennyit az eszközkezelő fizetett volna az ingatlanokért - nyilván kemény vitában lejjebb kellett volna alkudni. De ha megcsinálják, ma már lenne egy működő rendszer. A bankok megszabadultak volna a bedőlt hitelek nagy részétől, leírták volna a veszteségeket, nem mérgezné a könyveiket, könnyebben hiteleznének. De ami a legfontosabb, ez a sokszázezer ember új életet kezdhetett volna. Kérdés persze, hogy végül a költségvetésnek mennyibe került volna az egész hóbelevanc. Egyes szakértők akkor azt jósolták, hogy hét év után önjáró lenne a rendszer, még az állam is visszakapná a befektetéseit, amikor az emberek elkezdenék visszavásárolni a lakásukat.

Most az eszközkezelő idén 3 milliárd forintot kap a költségvetéstől, amiből ötezer lakást vehet meg. Közben egy hatalmas társadalmi és gazdasági problémát tolunk itt magunk előtt, ami nem fog magától megoldódni. Az adósoknak, akiknek a lakása az eszközkezelőé lesz, csak maximum két évük van a lakásuk visszavásárlására. Mivel ők tényleg a legszegényebb adósok közül kerülnek ki, erre – most borítékolom – semmi esélyük nem lesz.