AZ ÉN PÉNZEM

Mégsem zsarolhatják tovább a mobilcégek az előfizetőket. A hatóság decembertől megtiltja, hogy automatikusan aktiválják az ügyfeleknek a mobil-internetet.

Nagyon kíváncsiak lennénk arra, hogy hány ügyfelet és összesen mekkora összegre húztak le ezek a telefontársaságok az elmúlt években. A nagy trükk ugyanis az (sajnos nem írhatunk erről múlt időben, ugyanis most is alkalmazzák a cégek), hogy az új előfizetőknek úgy lesz internet-hozzáférésük a telefon-előfizetés mellé, hogy ők nem is tudnak róla. Miközben a szerződésben sokan nem kérik ezt a szolgáltatást, mégis aktiválják a mobilcégek.

Vagy észreveszik az emberek, vagy nem, de a nagy biznisz az egészben az, hogy ezek a baromira okos okostelefonok magukat frissítgetik. Ezzel hatalmas adatforgalmat bonyolítanak az interneten, és a végén több tízezer forintos számlát akarnak a szolgáltatók kifizettetni. (Nem is csak akaratról van szó, tényleg ki is fizettetik.) Korábbi posztunkhoz kapcsolódan sok olvasói levelet is kaptunk. Volt, akinek egy nap alatt 16 ezer forintos számlát gyártott a kis helyes készüléke.

A hatóság tiltása is azt mutatja, hogy az egész eljárás nagyon csúnya dolog. Bár a csúnyaság valódi mérőfoka az lenne, ha ennek megfelelő büntetést kapnának a cégek. A megkárosított ügyfelek mindenesetre perelhetnek.

Peregnek az évek, de még mindig csak ott tartunk, hogy a felügyelet szerint problémás a biztosítási ügynökök díjazása.

Szerintünk is az, de ennél erősebb szavakkal illetnénk a kialakult helyzetet. Miközben a biztosítók azon keseregnek, hogy csökken a bevétel, egyre kevesebben kötnek életbiztosítást, és adókedvezményt szeretnének kilobbizni, inkább a saját házuk táján kellene körülnézni.

A fantasztikus befektetésként eladott életbiztosítások - ezeken belül az elmúlt évek nagy „sikerterméke”, a unit-linked biztosítás - ugyanis nem csak az ügyfeleknek okoztak anyagi károkat, hanem a biztosítók hírnevét is rombolták. Miközben szakmai beszélgetések során mindenki bevallja, hogy ezek rossz befektetések, az ügyfeleknek mégis azzal adják el, hogy remek termékek.

Hosszan lehetne beszélni arról, hogy vajon jó-e, ha a pénzügyekhez egyáltalán nem értő embereket olyan döntésbe viszik bele, amit nem tudnak felelősen meghozni. Nem azért, mert hülyék, hanem azért, mert nem áll rendelkezésükre az a tudás és információ, amire szükségük lenne. Márpedig egy unit-linked biztosítás esetében a befektetés típusának és fajtájának megválasztása ezt igényelné.

Arról nem is beszélve, hogy sokszor a biztosítást eladó ügynök sem tud sokkal többet az ügyfélnél, így minden lelkiismeret-furdalás nélkül elő tudja adni azt a szöveget, amire betanították.

Nem csoda, hogy én még nem találkoztam olyan életbiztosítással rendelkezővel, aki boldog lett volna a saját szerződésével. (Igaz, nem volt reprezentatív mintavétel.)

De ha, ne adj’isten, még jól is hozna a konyhára egy ilyen befektetés, akkor is elviszi nem csak a hozamot, hanem a befizetés egy részét is a költség, amit felszámolnak nekünk. Ebben jelentős összeget tesz ki az ügynöki jutalék.

„Kedvenc” idézetem egy biztosítási nagyfejestől, amikor rákérdeztem, hogy mégis mekkora jutalékot alkalmaz a cég az életbiztosításoknál:

„Egy étteremben sem kérdezzük meg a pincértől, amikor a számlát kihozza az elfogyasztott pörköltről, hogy valójában ez mennyibe került nekik.”

„Csakhogy egy pörkölt esetében minden háziasszony tudja, hogy ha otthon főzi meg, akkor egy adag kihozható akár 300 forintból, egy kifőzdében megkapható 600-800 forintért. Ha egy puccos étteremben 8 ezer forintba kerül, akkor eldönthetem, hogy nekem ér-e annyit az egész, hogy ott fogyasszam el (ami egyébként 300 forint), vagy hagyom az egészet, és nem ott eszem meg az ebédet. A biztosításnál azonban nem tudom, hogy mi mennyi.” – válaszoltam, ami meglephette, mert erre nem tudott mit mondani.

Létrehozták ugyan a biztosítók az úgynevezett TKM-et (Teljes Költség Mutató), ami az összes felszámított költséget mutatja be. Csak sajnos ezzel a gyakorlatban nem megyünk semmire.

A felügyelet főtanácsadója egyébként inkább azt szeretné, hogy az ügyfelek fizessék az üzletkötőt, hiszen akkor valóban az ő érdekükben járna el. A megoldás szerintünk is ez lenne.

De amíg azt hisszük, hogy egy tanácsadás ingyenes, mert az ügynököt a biztosító fizeti, addig nagy tévedésben vagyunk. Vajon a biztosító miből is fizeti az üzletkötőt? Csak nem a mi befizetésünkből? De, de, jó napot kívánok!

Az életbiztosításoknál akár egy egész éves befizetésem vagy még több is az üzletkötő (illetve a cég, akihez tartozik) zsebében landol.

Akkor hogy is lehetne az életbiztosítás jó befektetés?

Félreértés ne legyen. Fontosnak tartjuk a kockázati életbiztosításokat, sőt még a befektetési jellegűeket is az öngondoskodás szempontjából. Talán a költségeket és az ügynöki jutalékot kellene jelentősen csökkentenie a biztosítóknak, hogy ne legyen már akkora a ráfizetés az ügyfeleknek, ahelyett, hogy adókedvezményért kuncsorognak. Ha ugyanis az adókedvezmény csak a magas költségeket ellensúlyozza, akkor úgy rossz az egész konstrukció, ahogy van.

Nekünk pedig be kellene látnunk végre, hogy semmi sem ingyenes, egy pénzügyi tanácsadás pedig végképp nem az. Vagy fizetek valakinek egy tisztességes összeget, és akkor az én érdekeimben jár el, vagy nem fizetek, de akkor valószínűleg rosszul járok.

Vajon mekkora lenne az elfogadható díjazás a pénzügyi tanácsadás esetén?

Sok mindenkit lehet szidni a nyomorunkért, de néha magunkba is nézhetnénk.

Vajon odafigyelünk-e a pénzünkre?

Amikor a kormány tavaly egy laza törvénnyel magáévá tette csaknem 3 millió ember 3 ezer milliárd forintját, sokan akkor döbbentek rá, hogy ők bizony magánnyugdíjpénztár-tagok. És gyorsan el is gondolkodtak, hogy mi is a különbség az önkéntes és a magánnyugdíjpénztár között.

Értem én, hogy 20 éve beszélünk arról, hogy legyen már valami pénzügyi oktatás, és még mindig nincs semmi. (Miközben Németországban már a nyolcadikos kölkök heti kétszer 2 órában foglalkoznak azzal, hogy megértsék a pénzügyeket, megtanulják, hogyan kell vállalkozni, és ehhez milyen számítástechnikai alapismeretek szükségesek.)

De felnőtt emberként olvasni csak tudunk?! (Reményeim szerint számolni is.) Ha autót veszünk, akkor körbe tudjuk járni a szalonokat, a netet, hogy hol jutunk hozzá a legkevesebb pénzért az áhított tragacshoz? Ha kinézünk egy parfümöt, pulcsit, és meg tudjuk venni olcsóbban, akkor elzarándokolunk érte a világ végére is? Itt persze érzelmi motiváció is van a vásárlásokban, miközben a pénzügyekhez kevésbé kapcsolható ilyen.

Úgy tűnik, attól nem leszünk boldogok, hogy találunk egy olcsóbb számlacsomagot, biztosítást vagy bármilyen más pénzügyi terméket, amit használunk, és egyébként fizetünk is érte. (Pedig a megspórolt pénzből megvehetnénk a parfümöt, el is ihatnánk, vagy egyszerűen kaját vehetnénk a gyereknek.)  

Jelenleg az 1 millió 300 ezer önkéntes nyugdíjpénztári tagnak 860 milliárd forintnyi vagyona gyarapodik a pénztárakban. Ez azt jelenti, hogy egy számlán átlagosan 660 ezer forint van. (Szólok, hogy ezt a pénzt a kormány nem vette el.)

Mint ahogy neve is mutatja, ÖNKÉNTESEN lettünk tagok. A többségnek persze a munkáltatója fizet be a cafeteria keretében, de tekintettel az adókedvezményekre, főként a nyugdíjhoz közeledők maguk is rendszeresen fizetnek be saját maguk számára tagdíjat. 

Nem mindegy azonban, hogy hol tartjuk ezt a pénzt. Nem mindegy, hogy mekkora hozamot kaphatunk a vagyonkánkra, ami idős korunkra némiképp kiegészítheti a nyugdíjat (vagy akárhogyan is hívják majd). És nagyon nem mindegy, hogy a befizetett pénzünkből mennyit vonnak le úgynevezett működési költségre. Évente kétévnyi hozamot is elbukhat az az önkéntes nyugdíjpénztártag, aki rosszul választott kasszát - derül ki az azenpenzem.hu kalkulátora alapján.

A különbség évi pár ezer forinttól több tízezer forintig terjedhet, attól függően, hogy mennyi a tagdíjunk. Figyeljünk oda a pénzünkre, és vigyázzunk rá! Más úgysem teszi.

100 ezerrel több rossz adóst tartanak nyilván a Központi Hitelinformációs Rendszerben (KHR) – leánykori nevén BAR-lista -, mint egy évvel ezelőtt. Összesen 832 ezer magánszemély késik a hitel törlesztésével legalább 3 hónapja.

Egy évvel ezelőtt sem volt rózsás a helyzet, tavaly szeptemberben 736 ezren szerepeltek a listán. Idén júniusra lépte át a nyilvántartott „rossz” adósok száma a 800 ezret. A statisztikák szerint egy nem fizető adósra átlagosan 2 hitel jut. Így összesen 1 millió 533 ezer darab tartozás van a rendszerben.

A statisztikák is jól mutatják, hogy a helyzet egyre romlik. A magyar lakosság több mint 8 százaléka egyáltalán nem tudja fizetni a hitelét. Itt nem csak a lakáshitelekről van szó, bár ott is egyre többeknek okoz gondot a törlesztés, hanem a hitelkártyák és személyi hitelek esetében is nehézséget jelent a fizetés.

Sokan az iszonyúan drága személyi hitelekkel és hitelkártyákkal próbálják fizetni a lakáshitelüket, ami reménytelen adósságcsapdához vezet.

Hosszú távon megoldást csak a munkahelyek számának növelése és a jobb fizetés jelenthet. Addig a statisztikák csak azért fognak javulni, mert a bankok egyre kevesebb hitelt adnak, így egyébként is csökkenni fog az adósok száma.

Jövőre ismét a szegényebbek járhatnak rosszul a cafeteria tervezett változtatásával. A kormány fel akarja számolni a kajajegyet. Lesz helyette SZÉP kártya (Széchenyi Pihenőkártya), de ezzel csak meleg ételt lehet majd vásárolni. A hidegétel utalvány nem lehet több havi 5 ezer forintnál.

Persze sírnak-rínak az utalványbizniszben utazók, hogy micsoda szörnyűség lesz a gazdaságban. Szerintünk ennek fele sem igaz, ők a saját, több milliárd forintos nyereségüket féltik.

A kormány ugyanis azt szeretné, ha a maximum 5 ezer forintos (hideg) kajajegyet ezentúl egy állami cég forgalmazhatná. Ez pedig a hírek szerint a Magyar Posta lenne. Ezzel eleshetnének az utalványos cégek a nem kis jutalékuktól. Az egész intézkedéssel szerintünk nem ez a gond. Hiszen ha az állam adókedvezményt ad valamire (márpedig a béren kívüli juttatás az kedvezmény), akkor számomra nem nagy szörnyűség, hogy egy állami cég fogja az ehhez kapcsolódó terméket értékesíteni. A kérdés csak az, hogy így kisebb lesz-e a jutalék és az összes költség, amit én, mint adófizető, illetve a munkáltatók állnak. Hozzáteszem: amit a munkáltató kifizet, azt sem én kapom meg, tehát azt is én állom.

Sokkal nagyobb probléma, hogy eddig 18 ezer forint kajajegyet adhattak a dolgozóknak a cégek. Ebben benne volt a hideg- és meleg kajajegy együttesen. Most a melegétel utalvány a SZÉP kártyára kerül, és maximum havi 12,5 ezer forint lehet, a hideg kajajegy pedig egyelőre legfeljebb 5 ezer forint lehet.

Pedig épp a legszegényebb réteg kérte a hideg kajajegyet, ugyanis ők azok, akik nem melegételre költötték a pénzt. Ők el is költhették akár a 18 ezer forintos keretet hideg ételre. (Persze ennyit általában nekik nem is adtak a cégek.) Számukra drága a 600-1000 forint körüli ebéd a kifőzdében, ezért nem kell kajajegy a meleg ételhez. Ők vagy nem esznek a munkahelyükön, vagy beviszik az otthon elkészített ételt. Márpedig egy család esetében igenis kihozható az ebéd 300-400 forint körül egy személyre, sőt szükségből még a fejenként 150 forintos étel is elkészíthető.  

Ezek az emberek azok, akik vásároltak a hideg kajajeggyel, akik a mindennapokban készpénzként forgatták be a háztartásba. Ha ezt az összeget most lecsökkentik, akkor ők újabb anyagi elvonásként élik meg. Számukra nem segítség, hogy a melegételt kártyával fizethetik, ha – például vidéken - nincs a közelben olyan hely, ahol használhatnák, ráadásul nem is engedhetik meg maguknak azt a költést.

Vajon mennyire lesz boldog az az ember, aki nem tud a gyerekének ételt venni, attól, hogy a törvény szerint egyre nagyobb összegeket költhet négycsillagos wellness hotelekben a kártyácskájával?

(Azt már csak félve kérdezem, hogy a SZÉP kártya jutalékai – amit a munkáltatótól, illetve a szolgáltatótól beszednek – hogyan is alakulnak.)

Örülünk, hogy a wellness-fitness költés nőni fog. De mi lenne, ha előbb enni adnánk az embereknek?