AZ ÉN PÉNZEM

Bevallom, én egészen megrögzött kártyás vagyok. Amióta léteznek külföldön is használható bankkártyák, már az is előfordult velem, hogy kizárólag plasztikpénz volt nálam (ez egyébként gondot is okozott az autópálya melletti illemhelynél). Az elkötelezettségemet alátámasztotta, hogy egy tartósabb külföldi út után kiszámoltam, mennyit spóroltam meg (nagyon sokat!) azon, hogy költésemet deviza-, és nem valutaárfolyamon számolták el.

A világ azonban változik, ráadásul nem feltétlenül jó irányban. Jelenleg, bár továbbra is nagyon kényelmes, már én sem lelkesedem annyira a plasztikpénzért. Abban az esetben ugyanis, ha valaki kizárólag a bankkártyára bízva indul külföldi utazásra, várható kiadásainak nagyságát csak igen pontatlanul tudja belőni. Az elmúlt hónapokban néhány nap alatt akár 12 forinttal is változott, hány forintot kell adni egy euróért. Még napon belül is igen jelentősek voltak az eltérések. Tíz bank adatai alapján pedig a deviza- (amit a kártyahasználatnál alkalmaznak) és a valutaárfolyam között átlagosan 4,5 forint, nem ritkán három forint alatti a megspórolható összeg. (A kártyánál a pillanat számít, a bankók viszont szépen megpihenhetnek.)

A kalkulációt még kedvezőtlenebbé teheti, ha a pénzváltóknál levő árfolyamokat (amelyek általában jobbak a bankokénál) is figyelembe vesszük. Így számolva pedig a kártya előnye (legalábbis az árfolyam szempontjából) gyorsan teljesen el is tűnhet.  Százezer forintnál 70 euró volt az elmúlt másfél évben a legjobb és a legrosszabb banki váltás között az eltérés. Kártyával viszont legfeljebb alig több mint nyolc eurót lehet (most) így spórolni. (Devizaszámlával persze egészen más a helyzet, de ilyen még mindig elég sokaknak nincs.)

Sok pénzváltó (és néhány elemző is) kifejezetten buzdít mindenkit arra, most igyekezzen beszerezni utazásához a valutát. Nem csak nyárra, akár a síszezonra is. Érzékelhetően egyre terjed, hogy a lakosság az euró bankókkal „spekulál”. Mint több pénzváltónál elmondták: amikor az euró túllépi a 300 forintot, akkor tömegessé válik az eladás, 290 alatt pedig viszik a közös európai pénzt, mint a cukrot.

Beszéltem olyannal, aki a legutóbbi telelésénél mire a fizetésre került a sor, eurónként 20 forinttal volt kénytelen többet kiadni, mint amivel induláskor kalkulált. Persze ez a vérzivataros január eleji időszakban volt. Most viszont már mindjárt itt az IMF, és mint a nemzetgazdasági tárca naponta közleményekben hangsúlyozza: az egész világ nálunk vehet leckéket válságkezelésből. Felvirradhat tehát a forintnak!

Ez is lehetséges. A fene tudja miért, mérget azért rá nem mernék venni.

Nagyon sokan szakértőként néznek a banki alkalmazottakra. Tényként fogadják el, amit mondanak, és hallgatnak rájuk. Összegyűjtöttünk néhány történetet, ami bizonyítja, hogy mekkorát tévednek.

A legfrissebb eset (amire az egyik bejegyzésünkre érkezett kommentből értesültünk), hogy az árfolyamgátra jelentkezőnek a bankfiókban az alkalmazott azt mondta: a “belső szabályzat” szerint a tartozás 160 százaléka plusz a havi törlesztőrészlet 12-szerese kell, hogy legyen a biztosítási összeg. Nála ez úgy néz ki, hogy 12 millió volt a hitele, ami mára 23 millióra nőtt (japán jen), a biztosítás 28 millióra szól, de a bank ezt 39 millióra akarta módosíttatni a biztosítóval. A ház értéke közben úgy 20 millió. Megkérdeztük az OTP-t, ezt mégis hogyan gondolja, hiszen a túlbiztosítás tilos, ráadásul értelme sincs, hiszen a biztosító csak a valós értéket téríti.

Némi iszapbirkózás után a történet happy enddel zárult. A legnagyobb magyar bank és több más pénzintézet is nyomatékosította: a lakásbiztosítási összeg menetközben nem módosul, az árfolyamgátnál pedig ezt nem is szabad feltételként szabni. Nem árt felidézni azt sem, hogy a jogszabály előírja: a gyűjtőhitelnél az elutasítást írásban kell a banknak lefektetnie.

Az érintett ügyfélnek nem kellett a biztosítási összeget megemelnie, de nem bíbelődtek azzal, hogy valamiféle elnézéskérést rebegjenek neki.

A legdurvább – nem is egyszer előfordult – történet, amikor valakit a fiókban befektetési életbiztosításra (unit linked), illetve valamilyen befektetési alapra betétként beszélnek rá. (Erről is írtunk korábban is.) Persze, mint azt többször hangsúlyoztuk, elvárható, hogy magunk is figyeljünk pénzügyeinkre. A gond az, hogy nagyon sokan szakértőként néznek a banki alkalmazottakra, és tényként fogadják el, amit mondanak. Nem árt tudomásul venni: a banki alkalmazott is csak ember (a hozzáértése néha nem veri az egeket), de semmiképpen sem a barátunk.

Több olyan történetről is értesültünk, amikor az ügyintéző jóindulattal, hozzáértéssel segített pénzt megtakarítani, de gyakoribb ennek épp az ellenkezője. A mosolyogva, kedvesen és készségesen kínált „jó” megoldás (pénz pénztáron keresztüli kivétele, a be nem jelentett nagy összegű készpénzfelvétel azonnali végrehajtása) esetenként vaskos összegekbe kerül. Ezzel pedig az ügyfél sokszor csak a számlakivonat kézhezvétele után szembesül. Akkor pedig már nem sok mindent tehet. Azt bizonyítani ugyanis, hogy valamit a bankos tanácsára (akit ráadásul befolyásolhatnak anyagi szempontok is, hiszen például a prémiuma függhet attól, miből mennyit sikerül „rásóznia” a hozzá betérőkre) után tettünk meg, nem könnyű.

Miközben a jelzáloghitelesek gondjairól nagyon sok szó esik, a legszegényebbeket egészen más problémák kínozzák – derül ki a Habitat lakhatási szegénységről készített jelentéséből. Mint a különböző adatok alapján összefoglalják: minden negyedik magyar olyan háztartásban él, amely elmaradt valamilyen lakásköltségének megfizetésével. Az egészségtelen körülmények között élők aránya is hasonló: 233 ezer lakásban nincs vezetékes víz, körülbelül 660 ezer ember él vízöblítéses WC nélkül, 1,2 millió lakás nincs rákötve a csatornahálózatra. Becslések szerint Magyarországon körülbelül 300 ezer ember lakik elszegényedett városi vagy falusi telepeken. Olyan helyen, amit akár nyomortanyának is nevezhetünk.

A Habitat is kitért arra, hogy közben meghaladja a félmilliót (505 ezer) az üresen álló lakóingatlanok száma. Röpke körképünkre kiderült: Budapest XI., XII. és II. kerületében nagyon sok az ilyen lakás. Mint több közvetítő is elmondta, nem egy hat évnél is régebben lakatlan. Akadnak olyan társasházak is, amelyek már szinte szellemtanyák, bennük a lakások többsége üres. Ezek pedig nem éppen az olcsó kerületek. Sajátos magyar magatartás az ingatlanok „gyűjtögetése”. Nem egy családról tudok, ahol alapelvként fogalmazták meg a szülők: lakást el nem adunk! A különböző élethelyzetekre mindig egy újabb ingatlan vásárlásával reagáltak.

Ezt a személyes tapasztalataim is alátámasztják. Amikor felújíttattam a lakásomat, a burkoló büszkén elmondta, neki öt ingatlan van a tulajdonában. Sokan gondolják ugyanis, hogy az ingatlan biztos befektetés. Az értéke mindenképpen az infláció feletti mértékben nő, csak ki kell várni. Azzal szinte mindenki tisztában van, hogy nem folyamatos az áremelkedés, de a lemaradást később az árak behozzák. Nem egy eladó ennek megfelelő stratégiát követ. Kitűznek egy árat, majd megvárják, hogy a piac ezt elérje. Hát, most belecsapott a válság ebbe a lecsóba.

Az egyik közvetítő portálunknak elmondta: az idén megnövekedett forgalom egy része abból származik, hogy a több ingatlanukat évek óta tartogatók végre engedtek az árból, csak hogy megszabaduljanak a már csak a pénzt nyelő befektetésüktől. Az ingatlanpiacot (és persze az árakat) alaposan megrázta a válság és a hitelszűke. 2002. világosan megmutatta, hogy az olcsó kölcsön mekkora lakáspiaci boomot hozhat, az ellenkező előjelű mozgás viszont alighanem jóval csekélyebb lett az indokoltnál. A GfK kutatása szerint, míg a fogyasztói bizalmi index még mindig elég alacsony, 54 százalék gondolja úgy, hogy érdemes lakást venni. Hasonló az ingatlant jó befektetésnek tartók aránya. Nem ez az egyetlen felmérés, ami azt mutatja, a magyarok még mindig bíznak az ingatlanpiacban. Szerintem túlságosan is. Gondolhatok, amit akarok, olyan azonban ez, mint az infláció, a várakozások erősen alakítják magát a folyamatot.

Ez önmagában nem baj, hiszen a lakásépítések a gazdasági növekedés egyik fontos motorját jelentik. Pörgetésre pedig igen nagy szükség lenne. Ha azonban komplexen nézzük a képet, nincs sok okunk örömre. Az egyik oldalon állnak az ingatlanokat gyűjtögetők, a másikon viszont bővül a teljesen lehetetlen lakhatási helyzetbe kerültek köre. Az említett tanulmányban arra is kitértek, hogy a legalacsonyabb jövedelmi ötödben a háztartások csaknem egyharmadában elérték vagy meghaladták a lakhatási költségek az elkölthető háztartásjövedelem 40 százalékát. Ez a mérték pedig a nemzetközi szakirodalom szerint súlyos megfizethetőségi problémát jelent. (Sokan már szinte a fizetésük kézhez vétele pillanatában számíthatnak arra, hogy a hónapban nem jut mindenre.)

Tartok tőle, hogy ennek a tendenciának pedig még közel sincs vége.

Nagymértékben függ a banktól, hogy a bedőlt devizahiteles a kölcsön forintra váltása után képes lesz-e fizetni a törlesztőrészletet. Kétszeres a különbség a kamatokban, de az adós nem tud bankot váltani. A jövője tehát attól függ, jó bankot választott-e évekkel ezelőtt.

 A bank túszaivá váltak a bedőlt devizahitelesek. Esélyük sincs a megoldásra, ha rossz bankot választottak évekkel ezelőtt. A jövőjük ugyanis nemcsak rajtuk múlik. A forintosítás – azaz a devizahitelek forintra váltása, majd a tartozás negyedének elengedése után az új forinthitel fizetése – akkor lehet sikeres, ha a bank valós alternatívát kínál. Felmértük a hiteleket, és döbbenetes különbségekkel találkoztunk.

Május 15-ig kellett jelentkezniük a bankjuknál azoknak a devizahiteleseknek (csakis jelzáloghiteleseknek), akik tavaly szeptember 30-án már legalább 78 ezer forinttal több, mint 90 napon túl tartoztak, és ez a tartozás azóta is folyamatosan fennáll. (A részletekről korábban itt írtunk.) A tartozást a május 15. és jún. 15. közötti MNB középárfolyam átlagán (ezt jogszabály írja el) váltják forintra. Épp a kormány késlekedése miatt lett ez a 30 nap kijelölve az átváltás árfolyamának meghatározására, és jelenleg úgy tűnik, sikerült a lehető legrosszabb időszakot megtalálni. Svájci frankhitel esetében 248,55 forinton, euró alapú kölcsönnél 298,55 forinton, míg japán jenes kölcsönnél 2,9939 forinton számolják át a devizában fennálló tartozását a bedőlt hiteleseknek

A bankok augusztus végéig szerződnek az ügyfelekkel. A tartozást átváltják, a negyedét elengedik, és a fennmaradó kölcsönt ettől kezdve forintban fizeti az ügyfél. Ez egyébként svájci frankos hitel esetében a gyakorlatban azt jelenti, mintha 186,4 forinton váltanák át a kölcsönt. (A 25 százalék elengedése miatt.)

Na, és akkor most jön a lényeg: a devizahiteles, akit elvileg ezzel a forintosítással mentenének, valamilyen okból nem tudta fizetni a hitelét:lehetett ez a munkahely elvesztése, a részletek kamatemelés és árfolyamváltozás miatti megugrása, stb. A forinthitelt akkor tudja majd csak fizetni, ha ennek a terheit vállalni tudja. Márpedig a bank olyan hitelt sóz rá, amilyet akar, ezt ugyanis már „elfelejtették” a törvényben szabályozni. Márpedig a kamatokban hatalmasak a különbségek. A Budapest Banknál például a kamat megegyezik a 6 havi BUBOR-ral (Budapesti Bankközi Kamatláb), erre semmilyen felárat nem tesz rá a bank, így a legolcsóbb ajánlatot adja az ügyfeleknek. A kondíciós listájában így 7,44 százalék szerepel. Az MKB-nál viszont 15,5 és közel 17 százalékos kamatozású hitele barátinak már igazán nem nevezhető, de kérdéses, hogy az OTP 12,84-14,14 százalékos kamatozású kölcsöne esetében az ügyfelek fizetni tudják-e majd a hitelt. Találhatunk ennél valamivel olcsóbb hiteleket is, és vannak bankok, amelyek lehetővé teszik, hogy néhány évig alacsonyabb részletet fizessen az ügyfél. Ilyen a CIB és a K&H is. Ezek persze átmenetileg könnyítést jelentenek, de ezekkel a magas kamatokkal szépen halmozódik a tartozás.

A bedőlt hiteles pedig nem tud váltani. Nem hagyhatja ott a 16 százalékos kamatozású hitelt egy 7,44 százalékosért, mert sajnos rossz adósnak számít. Mivel hosszú ideje nem törlesztett, a KHR adatbázisában szerepel (régi nevén BAR-lista). Más bank tehát nem is fogad be tőle hitelkérelmet. Ki van szolgáltatva a bankjának, így az annyit kér tőle, amennyit nem szégyell. És mint látható, a bankok nagyobb része nem szégyenlős.

Az elmúlt hónapokban nagyot esett az autóhitelek ára, a törlesztőrészletek 20 százalékkal csökkentek. Hitelhez viszont csak kevesen juthatnak.

Nagyot változott a világ az autóhitelezés terén nemcsak az 5 évvel ezelőtti, de akár a néhány hónappal ezelőtti helyzethez képest. 5 éve egy svájci frankos, 2 millió forintos, 5 éves futamidőre felvett autóhitel a 38 ezer forintos törlesztőrészlettel a legjobbak közé tartozott.  Aztán szépen elszállt az árfolyam, így ma 60 ezer forintot fizet az ügyfél havi részletként. Ráadásul örülhet, mert kamatemelés nem történt, akinél pedig a kamat is emelkedett, még többet törleszthet. Egy 5 évvel ezelőtti, forint alapú autóhitelnek már akkor 60 ezer volt a havi részlete.

Abban az időben persze gyakorlatilag bárki kapott hitelt az autóvásárláshoz, főleg az autókereskedőkön keresztül. Hiába volt ott már akkor is a Merkantil Bank vagy a Budapest Bank, szemmel láthatóan nem működött a közvetlen hitelfelvét. Hát persze, hiszen a kereskedők nem az autók eladásából, hanem a hitelközvetítésből éltek. Új autó eladásánál 10 százalék, míg használt autónál 22 százalék jutalék ütötte a markukat a felvett hitelek után. Akár 0 százalék önerővel is hozzá lehetett jutni a kocsihoz, bár az autó értéke már abban a percben kisebb volt, mint a hiteltartozás, amikor kigördült a szalonból. (Jó sok ilyen hitel be is dőlt.)

Most viszont – miután a piac teljesen összezuhant – olyan áron lehet forint autóhitelhez jutni, mint annak idején a svájci frankos hitelhez. Ha egy 3 éves 2,5 millió forintba kerülő kocsira szeretnénk egymillió forint hitelt felvenni, akkor 5 éves kölcsönnél a havi törlesztőrészlet 17,5 ezer forint a Budapest Banknál, közel 20 ezer a CIB-nél és 24 ezer a Merkantilnál. (Honlapunkon cikkünk az autóhitelekről itt olvasható, a hitelek kondíciói pedig itt találhatóak.)

A gépjárművek vevőinek érdemes a hitelintézeteket közvetlenül is megkeresni. Úgy tűnik, egy szinte nem létező piac rendeződik most át, illetve pontosabban vissza (régen ugyanis természetes volt, hogy nem csak pénzügyi vállalkozások, hanem bankok is működnek ezen a területen). A pénzügyi felügyelet (PSZÁF) idei első negyedévről készített gyorselemzésében is megállapítja: az átlagnál nagyobb mértékben esett a gépjármű-finanszírozás. Az új gépjármű-értékesítésben volt ugyan egy kis élénkülés 2011 hasonló időszakához képest, de a használt gépjárművek kereskedése ezzel egyidejűleg zsugorodott.

Az autóhitelezés egészen biztosan átalakul (ezt jelzi az említett bankok példája is), de még nem igazán látjuk, hogy pontosan mi következik. A hitelre szorulókkal elsősorban a kereskedők találkozhatnak, de a szabályozás változása és a jutalékok csökkenése őket nem teszi eléggé érdekeltté abban, hogy az elmúlt években tapasztalthoz hasonlóan partneri kölcsönt ajánljanak. Az autófinanszírozásra szakosodott vállalkozások helyzete is egyre nehezebb, már csak azért is, mert kevesebb pénzhez jutnak a bankoktól (ebből a forrásból tudnak kölcsönözni).

Egyelőre lefelé tartó spirál ez. Szűkül a finanszírozói kör, de közben – mint azt több kereskedőtől is megtudtuk – csökken azoknak a száma is, akik hitelre akarnak autót venni. Körülbelül minden tizedik vevőben merül fel komolyan ez a lehetőség. Igény persze ennél több lenne, de sokan eleve kihullanak a rostán. A szolgáltatásukat melegen ajánló bankoknál számos kikötést találunk. Az elvárt önerő nagyságát meghatározza (egyébként logikusan) az autó kora, és a magánforgalomban persze előírnak állapotfelmérést is. Ezt amúgy ingyenesen kínálják.