AZ ÉN PÉNZEM

Januártól törvény írja elő, hogy mekkora lehet a hitelek maximális kamata. Emiatt a leginkább megszorult, szegény réteg nem juthat majd kölcsönhöz. Biztos ez volt a kamatplafon célja?

Januártól több olyan hitel megszűnik majd, amelyik nem fér bele a kamatplafonba. Az új szabályozás szerint a hitelek kamata legfeljebb MNB alapkamat plusz 24 százalékpont lehet, míg a kockázatos kölcsönöknél MNB alapkamat plusz 39 százalékpont a határ. A jegybanki kamatemelés hatására tehát már most megemelkedett a kamatplafon 30,5 százalékra, illetve 45,5 százalékra. Az utóbbinál akár magasabb kamatszintet is találhatunk a hitelkártyáknál, a személyi hiteleknél, az áruhiteleknél és a gyorskölcsönöknél.

Mielőtt megdörzsöljük a kezünket, hogy a jogalkotó milyen jól korlátozza a kapzsi hitelezőket, nem árt elgondolkodni azon, hogy mi is lesz ennek a hatása. (Azt nem akarom vitatni, hogy a hitelezők profitorientáltak. Ráadásul nem is tartanám náluk betétben a pénzemet, ha jótékonysági céllal kölcsönöznének. De én inkább a piaci versenyre bíznám, hogy mennyit kérhetnek el a hitelért, és a valódi versenyt védeném a törvény eszközével, valamint a felügyeleti szervekkel.)  

A bank úgy árazza a hitelét, hogy a nagyon kockázatos kölcsön sokkal drágább, mint a biztonságosabb. A legdrágább hitelek azért kerülnek ennyibe, mert nagyon magas a bedőlési arány. A bank előre nem lehet biztos abban, hogy melyik hitel is dől be egy kategórián belül: az én személyi hitelem, a szomszédomé vagy az utca túloldalán lakó nyugdíjasé. (Nincs semmire sem garancia,)

Ha a kamatplafon miatt – értsd: nem kérhet többet - nincs rá esély, hogy a bedőlő hitel és annak ára befolyik a többi, hasonló kockázatú hitelből, akkor a bank a továbbiakban nem ad ilyen kölcsönt. Nem csak egyes hiteleket szüntet meg, hanem ezen felül nem ad majd hitelt azoknak, akik esetében a legnagyobb a kockázat a bedőlésre. Ez általában a legszegényebb, legrászorultabb réteg. Ha ők nem kaphatnak – bár igen drága, de akár életmentő – hitelt, akkor kérdés, hogy honnan jutnak pénzhez. Mit tesznek majd, amikor etetni szeretnék a gyereküket? Maradnak az uzsorások. (Akik ellen ugyan egyre erőteljesebben lép fel a hatóság, de nem tudja majd felszámolni a jelenséget.)

A nagyon drága kölcsönt nyújtók törvényes keretek között, felügyeleti szervvel a fejük fölött működtek. A feketepiacot azonban nem ilyen törvények uralják.

Nem most, politikai megrendelésre, hanem már 10 éve rá kellett volna ütni a magánnyugdíjpénztárak kezére, és azt mondani: harácsolni nem szép dolog. Így lesz a fogyasztóvédelmi kérdésből politikai ügy.  

Tegnap a PSZÁF 100 millióra bírságolta az AXA alapkezelőjét, és be is perelte a nyugdíjpénztárral együtt. Ugyanis a magánnyugdíjpénztár házon belül kezeltette a tagok pénzét a csoport saját alapkezelőjével, az pedig olyan díjat szedett tőle (azaz végső soron a tagoktól), amennyit nem szégyellt. Több esetben „speciális csomagocskákba” fektette a pénzt, és ezért jóval többet számolt fel, mintha a csomag tartalmát egyenként vette volna meg. (Tulajdonképpen ez olyan, mintha kétszeres munkadíjat számolna fel valaki csak azért, mert a megbízásomból nem egyenként veszi meg a csokikat, hanem a Mikulás-csomagot egyben szállítja nekem.)

Nem az AXA az egyetlen, ahol ilyen visszásságokat tárt fel a felügyelet. A PSZÁF szerint az OTP, az Aegon és ING magánnyugdíjpénztár is túlszámlázott, így összességében milliárdos kár érte a tagokat. Csakhogy az a bökkenő, hogy erre nem volt jogszabály, így kérdéses, hogy bíróság előtt pert nyerhet-e a felügyelet. Legalábbis erre utal, hogy az ING és az OTP első körben – ha nem is jogerősen – meg tudta támadni a PSZÁF rájuk vonatkozó, júniusban hozott határozatát.

Mert hiba volt, hogy 10 éven át senki nem korlátozta a kasszák költségszintjét. Senkit nem zavart - az akkori felügyeletet sem -, hogy házon belül miért is kerül olyan sokba a testre szabott vagyonkezelés (Mikulás-csomag), miért kétszerese annak, mintha a pénztárak a piacon vennék meg a papírokat. Nem korlátozta senki azt sem, hogy zsíros jutalékokat kapó ügynökök hada csábítson át jó hozamú pénztárakból ócska hozamot hozó pénztárakba tagokat, akik most azért nem kapnak reálhozamot, mert az ügynök átvitte őket.

Tetszettek volna jóval korábban keményebben fellépni! Figyelmeztetéseket kiadni, vezetői körlevélben tiltani. Mert a magánkasszák valóban nem működtek tökéletesen, sok esetben visszaélhettek és vissza is éltek a helyzetükkel, saját anyacégük profitját hízlalva. De talán normálisan kellett volna szabályozni őket! Nem most, utólag büntetni.

Ugyanakkor a hiányos szabályozásból fakadó gondokat nem azzal kellett volna orvosolni, hogy a kormány ledózerolta a magánnyugdíjpénztárakat. Szerintem hiba volt a hárompilléres (tb, magánkassza, önkéntes megtakarítás) nyugdíjrendszer felszámolása, a magánnyugdíjpénztárban felhalmozott 3 ezer milliárd forint államosítása, majd e hatalmas vagyon pillanatok alatt történő felélése. (Ó, mi mindent lehetett volna ebből a pénzből csinálni! Akár egészségügyi reformot is.) Persze tudom, hogy csak a pénz kellett, az ideológiát pedig legyártották hozzá.

Csak sajnos az ideológiának volt némi igazságmagva. És tudták ezt a pénztárak is. Most is úgy tűnik, hogy vaj van a fejükön. Az AXA alapkezelő a kifogásolt pénzből valamennyit visszaadott, az Aegon az egészet (igaz, nála elenyésző összegről van szó.) Az OTP és az ING kitart, perel, és lehet, hogy nyer is, hiszen nem volt jogszabály, ami tiltotta volna a PSZÁF által kifogásolt „túlszámlázást”.

De a legbeszédesebb talán az volt, ahogy a pénztárak a nyugdíjpénzek államosításakor viselkedtek. Egy-két kivételtől eltekintve óvatosak voltak, nem kiabáltak, alig tiltakoztak. (Csak megjegyezném, hogy a pénztárszövetség elnökségéről lemondott a legnagyobb kassza, az OTP Magánnyugdíjpénztár vezetője akkor, amikor a kormány bejelentette az államosítást. Vigye csak el más a balhét, az OTP maradjon háttérben. Ismét tipikus magyar mutyizós történet.) 

Érzékelhetően rossz volt a pénztárak lelkiismerete, ezért nem tudtak hatékonyan fellépni a 3 millió tag érdekében, akik a törvény szerint a tulajdonosaik voltak. (Más kérdés, hogy a pénztárak vezetői a bankokat, biztosítókat tekintették annak.) Hiszen a magánnyugdíjpénztárak önkormányzati rendszerben működtek.

A történetben az a szomorú, hogy miközben most valójában fogyasztóvédelmi kérdésről van szó, mégis úgy tűnik, hogy politikai, koncepciós támadás folyik a pénztárak ellen. Így sikerül – utólag - igazolást találni a kormány tettére, a magánnyugdíjpénztári megtakarítások államosítására. Hogy a látszat csal vagy sem, ezt mindenki maga ítélje meg.

Ha végre megszületik a megállapodás a kormány és a bankok között, százezrek lélegezhetnek fel, és remélhetik azt, hogy lesz kiút a devizahitel csapdájából. Talán a fizetésképteleneknek sem kell majd attól tartani, hogy utcára kerülnek. A javaslatok végre a legrászorultabbakon segítenének.

A mindennapok hangulatára nyomja rá bélyegét a devizahitel. Többszázezer családnak kell úgy élnie az életét, hogy folyamatosan ott motoz bennük: vajon ki tudják-e fizetni a következő havi részletet. Ugyanis ha nem, úszik a lakás, amibe minden vagyonukat beletették, ami után évek óta fizetik az egyre növekvő részleteket.

Az átlagos svájci frank hiteles havi törlesztője csak az árfolyamváltozás miatt 60-65 százalékkal nőtt meg a 4-5 évvel ezelőtti összeghez képest, ezt még jócskán növelte a többszöri kamatemelés. Bárki, aki azt állítja, hogy ez benne volt a pakliban, amikor devizahitelben adósodtak el az emberek, hazudik. Persze lehetett az árfolyamkockázatra gondolni, de megduplázódó törlesztőre már nem.

Másfél éve annak, hogy a Bankszövetség letette a kormány asztalára az első elképzelését, amivel kezelni lehetne az egyébként nem csak gazdasági, hanem óriási társadalmi problémát. Akkor 90 ezer olyan lakáshiteles volt, aki több mint 3 hónapja nem tudott részletet fizetni. Idén, június végén 142 ezer ingatlanhitelnél volt 90 napon túli a tartozás, közülük 123 ezer devizaalapú. (Ez önmagában több mint 50 ezer olyan család, akinek az elmúlt másfél évben gyakorlatilag bedőlt a hitele.) Ugyanakkor a júniusi adatok szerint további 300 ezer hiteles csúszott meg a részletekkel, de még nem érte el a 90 napot a tartozásuk.

Ha pusztán a számokat nézzük, 442 ezer lakáshitelesnek van gondja azzal, hogy fizesse a részleteket. (Többségük devizahiteles.) Ha csak átlagosan 3 fővel számolunk egy-egy lakásnál, akkor több mint 1,3 millió ember életéről beszélünk.   

Sok hónap szállt el anélkül, hogy a kormány valóban átfogóan kezelte volna ezt a problémát. Most, talán az utolsó pillanatban, meg kéne már állapodni. Sokan élnek majd a végtörlesztéssel, de ők azok, akik eddig is fizetni tudták a hitelüket. A végtörlesztés azonban nem hoz megoldást azoknak, akik már nem tudták/tudják a növekvő terheket vállalni. A tartalékok elfogytak, gyorsuló ütemben nő azoknak a száma, akik megcsúsznak a részletekkel. Rajtuk segíthet majd a megállapodás. A mi információink arról szólnak, hogy végre tényleg a rászorultakon segítenének. Csak a kormányon múlik, hogy rábólintanak-e a Bankszövetség megoldásaira. 

Mindenki egyenlő, de egyesek még egyenlőbbek a többinél.  A minisztériumi dolgozók ugyanis (természetesen állami pénzből, mi másból) hitelt kaphatnak a végtörlesztéshez, de rájuk nem vonatkozik „a méltányolható lakásigény” kitétel (hány fő, hány szobás és milyen értékű lakáshoz kaphatja), ami másokra igen. Sőt, elég, ha csak rövid ideje dolgozik állam bácsinak.

Orwell Állatfarmja jut eszembe. Amikor az állatok megdöntötték a gazda uralmát, első körben kifüggesztették a Hétparancsolatot. Ennek hetedik pontja az volt, hogy „Minden állat egyenlő.” A pontok folyamatosan átalakultak, majd eltűntek, míg a végére csak a hetedik maradt egyedül, kissé átalakítva: „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.”

Hát, ezt látom most a legutóbbi törvényfércelgetésben is. A minisztériumi dolgozóknál az állam úgy segíti a végtörlesztést, hogy nem kell figyelni a méltányolható lakásigényre. Míg minden más munkáltatónál kizáró ok lehet a segítésben, ha valaki nem fér bele ezekbe a keretekbe, az „állam” jó dolgozóinál ez nem lehet akadály. Mert hát a jó és hasznos munkaerő, ugyebár, megérdemli a támogatást. De ne már kimaradjon az a nagyon-nagyon hasznos ember is, akinek még meg se melegedett a széke. A friss elvtárs is, ha jó elvtárs, megkaphat mindent. A hivatali szervezet vezetőjének döntésén múlik majd, hogy kell-e egyéves minisztériumi munkaviszony a támogatáshoz. Ugyancsak ő engedélyezheti, hogy a hitel meghaladhatja-e a korábbi rendelkezésben megszabott hárommillió forintot, a futamidő pedig a 15 évet.

És hogy miből is adnának a végtörlesztéshez a minisztériumok a „jó” dolgozóiknak? (Azt, hogy ki a jó, ők döntik el.) Természetesen állami pénzből. Amiből ugyebár az állam jelenleg nem tudja kifizetni a kötelezettségeit, és levélben még türelmet is kér azoktól, akik a megdolgozott pénzükre várnak. (De az adót bezzeg beszedi a ki nem fizetett pénz után, az adóhivatal nem ad haladékot.) És nem sorolom, hogy egyébként ki mindenki nem fog kapni a végtörlesztéshez segítséget az állami munkáltatójától. Mert a tanár és az egészségügyi dolgozó tuti, hogy nem.

Egyesek tényleg egyenlőbbek?

Kovács Jánosné úgy érezte, alapvető változásokra van szükség, hogy végre függetlenül és szabadon élhessen. Első lépésként felszámolta minden hosszú távú megtakarítását (ne zsírosodjon az ő pénzén senki!). Igaz, ez okozott némi veszteséget, de sebaj. Az így befolyt összeg felét hiteltartozásai rendezésére használta fel, a másik felét napi kiadásaira fordította. Utóbbiakat egyébként (valahogy sohasem sikerült kijönni a pénzből) maga is igyekezett csökkenteni. Például kevesebbet olvasott (ne fogyjon annyit a villany). A kisunokájának megkétszerezte azonban a zsebpénzét – hadd örüljön az a gyerek.

Néhány rokona rendszeresen segítette korábban. Szerelgettek, javítgatták a házat, kapáltak a veteményesben. Tőlük kikövetelte, adjanak oda neki egy nagyobb summát. Oda is adták (mire jók a rokonok). Majd felszólította őket, hogy a kisunoka javára mondanának még le javaikról. Ezután a rokonok jelezték: miután így már nekik sincs semmijük, felejtse el őket a továbbiakban. Kovácsné örült, úgyis csak a gond volt velük is.

A még meglévő hitelének árát közben felemelték, mondván: már nincs megtakarítás, nincsenek jól tejelő rokonok, sőt neki sincs, aki segíteni tudva vagy akarna neki, így aggódnak, hogy képes lesz-e majd fizetni (bizony, ilyen szemetekkel van tele a világ!).

Kovácsné most mindenkinek panaszkodik: összeesküdött ellene mindenki. A piszok rokonok is eltűntek, a kisunoka sem eléggé hálás. Hát, hová tűnt a világból az igazság??!!