AZ ÉN PÉNZEM

Adózni kell a vagyon elvesztése után. Hiába költözik valaki kisebb és olcsóbb lakásba, a két ár közötti negatív különbségre is illetéket kell fizetni. Szóval az állam azt is behajtja, ha nem vagyonosodik az ember, hanem szegényedik.

Először azt hittem, vicc. Az utóbbi időben sokszor érzem úgy, hogy valami lehetetlen Monty Python epizódba csöppentem, és abban élem az életem. Nem akartam elhinni, amikor egyik ismerősöm épp azt mutatta, hogy vagyonszerzési illetéket kell fizetnie, mert eladta lakását, és olcsóbba költözött. Ennek egyelten oka volt, nem tudta fenntartani a nagyobbat. Azaz szegényedett. De hát nem szerzett vagyont, hanem vesztett!

Tény, hogy a jogszabály szerint, ha eladok egy lakást, és újat veszek, akkor a kettő értéke közötti különbségre vagyonszerzési illetéket kell fizetni. De ha a különbség negatív? Nos, akkor arra is. El is neveztük gyorsan vagyonvesztési illetéknek. Milyen állam az, amelyik az elvesztett pénzre ró ki adót? Értem én, hogy ha vagyonosodsz, akkor fizess. És ha szegényedsz? Keresem a logikát, de nem találom. Talán az állam bácsi arra gondolt, hogy ha az ember arra vetemedik, hogy csóróvá váljon, ahelyett, hogy jó adózóként egyre többet fizet, akkor azt így kell „büntetni”.

De semmi pánik, van menekülési útvonal: lehet pitizni az adóhatóságnál, hogy kapjunk engedményt, vagy netán az egészet engedjék el. Ha a NAV úgy látja, hogy az illeték befizetése nyomorba dönt, akkor külön kérésre elengedi az adót. De ha nincs szó éhenhalásról, akkor kár könyörögni, mert csak egy jó kis vizsgálódást kaphat a nyakába az ember.

Jelenleg több mint százezer ingatlanban olyanok élnek, akik 90 napnál hosszabb ideje nem fizetik a törlesztőrészletüket. Körülbelül 800 milliárd forintnyi az ily módon bedőlt ingatlanhitel. Az ott élő emberek egyetlen lehetősége – ha ez még egyáltalán megvan nekik -, hogy eladják a lakásukat és jóval kisebbe, olcsóbba költözzenek. A törvény erre komolyan adót vetne ki? És majd a NAV jóindulatán múlik, hogy kinek kell fizetnie és kinek nem?

És az epizód Monty Python-ékat felülmúló csattanója: nincs kivétel a végtörlesztőknél sem, sőt illetéket kell fizetnie annak is, aki majd a Nemzeti Eszközkezelőtől vásárolja vissza a lakását.

A makulátlan hitelmúlttal rendelkezők teljes körű nyilvántartásáról szóló törvényt szeptember 19-én fogadta el a parlament. Novemberre azonban már jelentősen módosították is. Rájöttek például arra, hogy az előírt határidők egyszerűen nem tarthatók be. Azt a bakit is korrigálni kellett, hogy a pénzügyi intézményeknek a pénzforgalmi számlák adatait is fel kelljen vinniük. Gondoljunk csak bele, néhány nap negatív egyenleg a folyószámlán és ugrott a jó adósi besorolás.

Úgy tűnik azonban javítani való még így is maradt a jogszabályon, a bankszövetséggel ugyanis több kérdésben is folynak a technikai megvalósíthatósággal kapcsolatban az egyeztetések.

Már meg sem lepődünk azonban az ilyesmin. Kezdünk fásulttá válni, futószalagon rohannak be ugyanis a mindenféle javaslatok az ország házába. Egy fideszes képviselő ma álmodik valamit, holnap pedig már abból elfogadott jogszabály lesz. A jogászok fogják a fejüket, többektől is azt hallottam, hogy sohasem volt ennyire alacsony színvonalú a jogalkotás. Csak fércelgetnek – jegyezte meg egy, a jogásznemzedékek sorát tanító családi ismerősünk.

Az ATV-ben a végtörlesztésről elfogadott törvény utáni este Kálmán Olga a bankszövetség szakértőjétől arról érdeklődött, mondaná már meg, miért vonatkoznak a szabályok a nyaralókra is. Nem hiszem, hogy ezekre kiterjedne ez a lehetőség – mondta –, hiszen megállapodtunk, hogy amíg a szövetség nem áll elő saját javaslatával, többet már nem változtatnak. A 4831/2 számon benyújtott és elsöprő többséggel el is fogadott módosító indítvány úgy látszik elkerülte a bankszövetség jogászainak figyelmét. Vagy csak idejük nem volt ilyen apróságokkal foglalkozni.

Persze ezen sincs okunk meglepődni. A hitelintézeteknek mostanában annyi felé kell figyelniük, hogy beleszédülnek. Az egyik szabályozás még kész sincs, már jön a következő. Végtörlesztés több felvonásban, hiteldíj plafon és pozitív adóslista. Az utóbbi ők kérték, de most úgy tűnik mintha, mégsem örülnének neki felhőtlenül. Talán azért, mert a végtörlesztés igen csak megcsapolja a bankok nyereségét (többen vélik úgy, hogy az idei évet veszteség nélkül legfeljebb néhányan zárhatják). A hiteldíjjal kapcsolatos korlátozás pedig a következő évet is pocsékká teheti.

Azt nem tudom, hogy hányan akadnak ebben az országban, akiknek ez valóban örömöt okoz (a kormánypárt mindenesetre úgy vélheti, ez a többség), de abban biztos vagyok: nem csak a bankok sírnak majd. Ha a hitelintézetek tevékenységük szűkítésére kényszerülnek – a veszteség csökkenti tőkéjüket, a rossz jövedelmezőségi kilátások miatt pedig az anyabanktól sem számíthatnak pénzre – könnyen előállhat az a helyzet, hogy a pozitív adóslista annyit ér el: legalább akadnak, akik egyáltalán kapnak hitelt. Aki pedig eddig nem vett fel semmire kölcsönt, az csodálkozhat, jó hitelmúlt nélkül ugyanis nem is kap majd.

Több mint hárommillió autós válthat most biztosítót. Példátlan módon azonban a kötelező díja jövőre biztosan nem annyi lesz, mint amit most kikalkulálnak. Jön ugyanis a baleseti adó, ami egy csapásra elintézi, hogy a verseny miatt évről évre csökkenő kgfb-átlagdíjak emelkedjenek. Az mindenestre most jól látszik, hogy autózni egészségtelen.

Sokan már most háborognak, főként azok, akik balesetmentesen vezetnek, de a tízes bonusnál megrekedtek (ennél nagyobb kedvezmény nem adható). Nem értik, miért kell rájuk egy olyan sarcot kiróni, aminek semmi köze autós létükhöz. Az adót a biztosítók sem értik. Ők ugyanis évről-évre előre meghatározott, több milliárd forintos átalánydíjakat fizetnek a személyi sérülések miatt az egészségbiztosítási kasszának, sőt a nyugdíjalapnak is.

A megoldás pedig egyszerű: semmi köze az egésznek a balesetekhez (csak el kellett nevezni valahogyan ezt a plusz adót), szorosan összefügg azonban magával az egészségüggyel. A baleseti adó kapcsán kevés szó esik arról, hogy az egészségügyben dolgozók vad bérrendezési harcba kezdtek. Ha nem sikerül valamilyen megoldást találni arra, hogy például a kezdő orvosok ne éhbérért, hálapénzre utalva dolgozzanak, akkor könnyen akkora orvoshiány lehet, hogy belekódulunk.

Kell tehát a pénz az egészségügybe. Főként azért, hogy az ingyenesség látszatát, az állam totális gondoskodásának téveszméjét fenn lehessen tartani. Ha én most itt elkezdem követelni (mint teszik azt a szakmában dolgozók régóta – pártállástól függetlenül), hogy határozzanak meg egy alapellátást, és váljanak bizonyos szolgáltatások fizetőssé, sokakban nyilván megkövezésem vágya merül fel.

Pedig gondolkodjunk csak egy kicsit el! Ki kapott ingyenesen kezelést reuma vagy bármilyen mozgásszervi nyavalya esetén? Én az anyukámat hordtam ilyenre, és amíg nem okosítottak ki a rendelőben a többiek, órákig üldögéltünk csak. Azután megtudtuk, kinek mennyit kell adni ahhoz, hogy kissé olajozottabban menjenek a dolgok. Ahogy az ismerősöknél érdeklődtem, senkit sem találtam, akinél ne hasonlóan történt volna minden.

A szakrendelőkben, a kórházakban … mindenütt fizetni kell. Szintén anyukámmal történt, hogy a kórteremben megkérdezték tőle: ki tetszik lenni? (A kérdést csak az inspirálta, hogy vele emberi hangon beszélt az orvos.) Talán mondanom sem kell, hogy heti rendszerességgel fizettem. Ez viszont önmagában még nem lett volna elég. Némi kapcsolati tőke is kellett hozzá.

Azt gondolom, ez utóbbi lehet az egész ügy kulcsa. A döntéshozók (állami vezetőink persze készülhetnek is valamire, mivel magukat már kiemelték ebből a rendszerből, nekik már hivatalosan is jár a különb bánásmód), a hangadók, a neves közszereplők mind bekerülhetnek a kivételezettek közé. Nekik tehát nem igazán érdekük, hogy a szisztéma megváltozzék.

Azok azonban, akik csak nyerhetnének a tisztább viszonyokkal, valószínűleg el sem gondolkodnak az egészen. Sőt! Zsigerből elutasítják még a gondolatát is, hogy „szegények és gazdagok” egészségügye legyen (nem, mintha most nem így lenne). Addig pedig jön a baleseti, népegészségügyi termék-, és még ki tudja, mi mindenféle adó – a hálapénz mellé.

Peregnek az évek, de még mindig csak ott tartunk, hogy a felügyelet szerint problémás a biztosítási ügynökök díjazása.

Szerintünk is az, de ennél erősebb szavakkal illetnénk a kialakult helyzetet. Miközben a biztosítók azon keseregnek, hogy csökken a bevétel, egyre kevesebben kötnek életbiztosítást, és adókedvezményt szeretnének kilobbizni, inkább a saját házuk táján kellene körülnézni.

A fantasztikus befektetésként eladott életbiztosítások - ezeken belül az elmúlt évek nagy „sikerterméke”, a unit-linked biztosítás - ugyanis nem csak az ügyfeleknek okoztak anyagi károkat, hanem a biztosítók hírnevét is rombolták. Miközben szakmai beszélgetések során mindenki bevallja, hogy ezek rossz befektetések, az ügyfeleknek mégis azzal adják el, hogy remek termékek.

Hosszan lehetne beszélni arról, hogy vajon jó-e, ha a pénzügyekhez egyáltalán nem értő embereket olyan döntésbe viszik bele, amit nem tudnak felelősen meghozni. Nem azért, mert hülyék, hanem azért, mert nem áll rendelkezésükre az a tudás és információ, amire szükségük lenne. Márpedig egy unit-linked biztosítás esetében a befektetés típusának és fajtájának megválasztása ezt igényelné.

Arról nem is beszélve, hogy sokszor a biztosítást eladó ügynök sem tud sokkal többet az ügyfélnél, így minden lelkiismeret-furdalás nélkül elő tudja adni azt a szöveget, amire betanították.

Nem csoda, hogy én még nem találkoztam olyan életbiztosítással rendelkezővel, aki boldog lett volna a saját szerződésével. (Igaz, nem volt reprezentatív mintavétel.)

De ha, ne adj’isten, még jól is hozna a konyhára egy ilyen befektetés, akkor is elviszi nem csak a hozamot, hanem a befizetés egy részét is a költség, amit felszámolnak nekünk. Ebben jelentős összeget tesz ki az ügynöki jutalék.

„Kedvenc” idézetem egy biztosítási nagyfejestől, amikor rákérdeztem, hogy mégis mekkora jutalékot alkalmaz a cég az életbiztosításoknál:

„Egy étteremben sem kérdezzük meg a pincértől, amikor a számlát kihozza az elfogyasztott pörköltről, hogy valójában ez mennyibe került nekik.”

„Csakhogy egy pörkölt esetében minden háziasszony tudja, hogy ha otthon főzi meg, akkor egy adag kihozható akár 300 forintból, egy kifőzdében megkapható 600-800 forintért. Ha egy puccos étteremben 8 ezer forintba kerül, akkor eldönthetem, hogy nekem ér-e annyit az egész, hogy ott fogyasszam el (ami egyébként 300 forint), vagy hagyom az egészet, és nem ott eszem meg az ebédet. A biztosításnál azonban nem tudom, hogy mi mennyi.” – válaszoltam, ami meglephette, mert erre nem tudott mit mondani.

Létrehozták ugyan a biztosítók az úgynevezett TKM-et (Teljes Költség Mutató), ami az összes felszámított költséget mutatja be. Csak sajnos ezzel a gyakorlatban nem megyünk semmire.

A felügyelet főtanácsadója egyébként inkább azt szeretné, hogy az ügyfelek fizessék az üzletkötőt, hiszen akkor valóban az ő érdekükben járna el. A megoldás szerintünk is ez lenne.

De amíg azt hisszük, hogy egy tanácsadás ingyenes, mert az ügynököt a biztosító fizeti, addig nagy tévedésben vagyunk. Vajon a biztosító miből is fizeti az üzletkötőt? Csak nem a mi befizetésünkből? De, de, jó napot kívánok!

Az életbiztosításoknál akár egy egész éves befizetésem vagy még több is az üzletkötő (illetve a cég, akihez tartozik) zsebében landol.

Akkor hogy is lehetne az életbiztosítás jó befektetés?

Félreértés ne legyen. Fontosnak tartjuk a kockázati életbiztosításokat, sőt még a befektetési jellegűeket is az öngondoskodás szempontjából. Talán a költségeket és az ügynöki jutalékot kellene jelentősen csökkentenie a biztosítóknak, hogy ne legyen már akkora a ráfizetés az ügyfeleknek, ahelyett, hogy adókedvezményért kuncsorognak. Ha ugyanis az adókedvezmény csak a magas költségeket ellensúlyozza, akkor úgy rossz az egész konstrukció, ahogy van.

Nekünk pedig be kellene látnunk végre, hogy semmi sem ingyenes, egy pénzügyi tanácsadás pedig végképp nem az. Vagy fizetek valakinek egy tisztességes összeget, és akkor az én érdekeimben jár el, vagy nem fizetek, de akkor valószínűleg rosszul járok.

Vajon mekkora lenne az elfogadható díjazás a pénzügyi tanácsadás esetén?

100 ezerrel több rossz adóst tartanak nyilván a Központi Hitelinformációs Rendszerben (KHR) – leánykori nevén BAR-lista -, mint egy évvel ezelőtt. Összesen 832 ezer magánszemély késik a hitel törlesztésével legalább 3 hónapja.

Egy évvel ezelőtt sem volt rózsás a helyzet, tavaly szeptemberben 736 ezren szerepeltek a listán. Idén júniusra lépte át a nyilvántartott „rossz” adósok száma a 800 ezret. A statisztikák szerint egy nem fizető adósra átlagosan 2 hitel jut. Így összesen 1 millió 533 ezer darab tartozás van a rendszerben.

A statisztikák is jól mutatják, hogy a helyzet egyre romlik. A magyar lakosság több mint 8 százaléka egyáltalán nem tudja fizetni a hitelét. Itt nem csak a lakáshitelekről van szó, bár ott is egyre többeknek okoz gondot a törlesztés, hanem a hitelkártyák és személyi hitelek esetében is nehézséget jelent a fizetés.

Sokan az iszonyúan drága személyi hitelekkel és hitelkártyákkal próbálják fizetni a lakáshitelüket, ami reménytelen adósságcsapdához vezet.

Hosszú távon megoldást csak a munkahelyek számának növelése és a jobb fizetés jelenthet. Addig a statisztikák csak azért fognak javulni, mert a bankok egyre kevesebb hitelt adnak, így egyébként is csökkenni fog az adósok száma.