AZ ÉN PÉNZEM

Milliárdokat vágtak zsebre, most koldulnak a tagoktól a magánnyugdíjpénztárak. A többség kitartana.

„Kedvezően fogadták a pénztártagok a Stabilitás Pénztárszövetség javaslatát a működési célú adomány bevezetésével kapcsolatban” – adta hírül a pénztárszövetség a honlapján közzétett kérdőívre adott válaszok alapján.

Igaz, hogy a felmérés nem reprezentatív, a már nem egészen 100 ezer magánnyugdíj-pénztártagból 1158 fő töltötte ki. Közülük csak 4 százalék lépne vissza az állami rendszerbe, 23 százalék bizonytalan. De a többség annyira eltökélt, hogy 73 százalékuk „pozitívan fogadta a javaslatot”, hogy működési célú adományokkal járuljon hozzá a magánpénztárak működőképességének hosszú távú fenntartásához.

Én is végeztem egy nem reprezentatív felmérést. Az általam megkérdezett, a magánnyugdíjpénztári rendszerben maradt tagok közül senki sem lenne hajlandó ilyen hozzájárulást fizetni. Bár ebben a körben 100 százalék kitartana, senki nem adakozna.

Olyan igazi kis magyaros, zaftos történet, ami a magánnyugdíjpénztárakkal zajlik. Adva volt a reformhangulat a kilencvenes évek közepén-végén, megfűszerezve az erre ráugró banki-biztosítói tőkével és az ezeket végtelen alázattal kiszolgáló törvényhozókkal és felügyeleti szervekkel.

Az indulás

Az öregedő társadalomnak szembe kellett néznie azzal a ténnyel – hiába dugjuk ma homokba a fejünket –, hogy 30-40 év múlva a dolgozók nem tudják majd eltartani a nyugdíjasokat. Ezért hozták létre a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer mellett a magánnyugdíjpénztárakat és az önkéntes nyugdíjpénztárakat. A magánnyugdjpénztárak nem oldották meg azt a problémát, hogy több pénze legyen majd valakinek nyugdíjas korára, mintha csak a tb-től kapna pénzt. Nagyjából ugyanazt kellett volna hozniuk, mintha eredetileg a tb-kasszában maradt volna a tag. De nem ezzel kampányoltak az alakuló pénztárak, hanem a kezdet kezdetétől hamis illúziókra építették az egész rendszert. (Igaz, a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején egészen más volt a gazdasági környezet, mint ma, így a magas hozamok ígérete akkor nem tűnt nagyotmondásnak.) Az önkéntes nyugdíjpénztáraknak lett volna (lenne) az a feladata – más előtakarékossági formákkal együtt –, hogy a várható állami nyugdíjon felül biztosítsanak majd jövedelmet az öregkorban.

A magánnyugdíjpénztárak valójában azt a célt szolgálták – és lehet, hogy másként is lehetett volna -, hogy összefüggést teremtsenek a nyugdíjra befizetett összeg és a majdani nyugdíj között. Rávezették a tagokat arra, hogy nem kell csalni, érdemes befizetni, hiszen egyéni számlán gyűlik a pénz a befektetés hozamával együtt. Nem kell minimálbérezni, ne érezze rosszul magát az, akinek a többszázezres fizetéséből vonnak tízezreket. Mert egyszer majd visszakapja. Ha pedig nyugdíj előtt meghalna, a gyerekek, a család örökölheti.

Lenyúlás

Hát ebbe barmolt bele a kormány. Neki csak a felhalmozott 3 ezer milliárd kellett, mit érdekelte, hogy a dolognak van egy olyan üzenete is: nem érdemes befizetni, úgyis csak annyit kapsz vissza, amennyit a nagyhatalmú állam megenged. Évek múlva lehet majd csak lemérni ennek romboló hatását.

Segítette a kormányt az is, hogy kezdetektől rányomták bélyegüket a pénztári szektorra a hiányos szabályozást kihasználó, ügyeskedő bankok és biztosítók. Hiába működtek (és működnek ma is) hivatalosan önkormányzati rendszerben a magánnyugdíjpénztárak, valójában a létrehozó és működést segítő bankok és biztosítók érdekeit képviselik. Álönkormányzatiság az egész. Szép lassan, fokozatosan nyírták ki a munkáltatói hátterű kisebb pénztárakat, ahol tényleg megvalósult a tagok képviselete, ahol fontos volt, hogy a vagyonkezelést pályáztassák.

A felügyelet pedig egészen mostanáig nem törődött azzal, hogy a banki, biztosítói pénztárak a vagyonkezelésen keresztül (is) lenyúlták a tagok pénzének egy részét. Nem pályáztattak, többet számláztak, mint normál esetben tették volna egy piaci szereplőnek, aki azonnal kihajította volna őket, mint szolgáltatókat.

(Az én bajom ezzel a nagy felügyeleti nekibuzdulással csak az, hogy megint politikai nyomásra történik az egész felelősségre vonás, mint ahogy korábban ugyancsak gazdasági-politikai nyomásra nem csinált semmit.)

Koldulás

A pénztárak most a működéshez szükséges pénzt adományokból szeretnék beszedni. A tagok pénze az állami kasszába folyik be, miközben – a kormányzati kommunikációval szemben – a befizetett pénzüknek csak háromnegyede után jár nekik nyugdíj 2012-től. (Ez van a jelenlegi jogszabályban, hiába hazudja a kormány azt, hogy 100 százalékban jár nyugdíj a befizetett pénz után.)

A kormány gyakorlatilag kinyírta a szektort, a közel 100 ezer ellenálló, maradó tag még egy darabig bírja, de előbb-utóbb feladja. De náluk előbb adják fel a pénztárak. Sorban dobják be a törölközőt. Az elmúlt években lenyúlt milliárdokból már nem futja arra, hogy a tagok érdekében kitartsanak. Pedig a bankoknak, biztosítóknak nem csak a vagyonkezelésen felszámított extra díjakból volt bevétele, hanem nagyon jól használták keresztértékesítésre is a rendszert. Most dobják az egészet, fizessen a tag adományt, ha annyira ellen akar állni a hatalomnak.

És persze mi, tagok is hibásak vagyunk mind a 3 millióan. Tagok voltunk egy önkormányzati rendszerben, és nem éltünk a jogainkkal. Nem jártunk közgyűlésre és nem szavaztunk a lábunkkal a gyenge hozamok ellen.

Sokakban gyűltek – nem ritkán jogos - indulatok a pénztárak vagy csak saját kasszájuk ellen. De miért nem tett ellene? Miért hagyta? Csak nem tévesztették meg? Tud olvasni? Mert bizony utána lehetett nézni sok mindennek az elmúlt bő 10 évben. Ha egyszer is elment volna a közgyűlésre, hogy felszólaljon, ha úgy váltott volna pénztárat, hogy körbenéz a piacon és nem az egyébként személy szerint utána 20 ezer forintot bezsebelő ügynök útmutatása alapján dönt, na kérem, akkor lehetne hőbörögni. Meg kellene tanulni élni a jogainkkal, mert különben azokat szép lassan elveszik tőlünk.

Kicsit olyan a helyzet, mint a Mátyás királyról szóló mesében, amikor a leány hozott is valamit, meg nem is. A devizahitelek forintra váltásáról ugyanis van is törvény, meg nincs is. Miközben vészesen közeleg a március 15-i határidő. 

 Mostanában sokszor érzem azt, hogy egy abszurd komédia szereplői vagyunk ebben az országban. Szívesen röhögnék az egészen, csak az a baj, hogy a bőrünkre megy a játék. Szeptember végén körülbelül 140 ezer lakáshiteles tartozott már a „bedőlt hiteles” kategóriába, ugyanis több mint 90 napot csúszott a minimálbért meghaladó összeggel a bankjának.

A kormány decemberben nagy csinnadrattával megegyezett a bankokkal, azóta azonban már nem tartja olyan fontosnak, hogy betartsa a megállapodásban leírt határidőket. Az árfolyamgátról szóló törvény végre már a parlament előtt hever, egy kicsit még rugóznak rajta, meg a számokon (persze nem mindegy, hogy ki kerülhet bele), de legalább sínen van az ügy, még ha csúszik is.

Nem így a devizahitelek forintosítása. Az eredeti megállapodás szerint azok az adósok élhetnek ezzel a lehetőséggel, akik szeptemberben már minimum 78 ezer forinttal túl voltak 3 hónapos csúszáson. Az adósnak március 15-ig kellene jeleznie a bankjának, hogy „a késedelembe esésének oka a fizetőképességében beállott jelentős, igazolható romlás volt”.

És akkor a bank átváltja forintra a hitelt május 15-ig, a tartozásnak pedig elengedi a negyedét. Csakhogy még mindig nincs törvény. Illetve valami mégis van.

A tavaly év végi törvénykezési hajrában a kormánynak baromi fontos volt, hogy olyan jogszabályok tömkelegét verje át a parlamenten, amelyeket most visszavonhat, módosítgathat. De az igazi segítséggel nem sietett. Mindössze annyira futotta, hogy a vízközmű-szolgáltatásról szóló törvény keretében módosított egy másik jogszabályt (amúgy a befektetési alapkezelőkről és a kollektív befektetési formákról szólót). Csak hogy még bonyolultabb legyen a dolog, mindez valójában azt szabályozza, hogy a bankok a különadójukat hogyan csökkenthetik azzal az összeggel, amit a tartozásból elengednek. Na, ide csavarták bele a devizahitelek forintosítását, de ez alapján még a bankok csak széttárják a kezüket.

Jelenleg csak találgatni lehet, hogy pontosan mit is jelent, hogy valakinek a fizetőképességében jelentős romlás állt be, és mindezt miként kell igazolni. Jelentős fizetőképességi romlás a munkanélküliség, vagy ehhez elég az, ha a család jövedelme egyéb módon apadt? Az ördög a részletekben van. Attól függően ugyanis, hogy pontosan mit is írnak elő, vonatkozhat a segítség nagyon széles, de akár csak egy igen szűk körre is. (Például az eszközkezelőnél sikerül annyira szőrözni, hogy alig valaki lett jogosult erre a segítségre.)

A védernyőnél a kormányzat fontosnak tartotta, hogy az szinte mindenkire vonatkozzék (egy módosítóval be is próbálják csempészni a gazdagabbakat), eredetileg a nagy bajba került devizaadósoknál is ezt a célt tűzték ki. Úgy látszik azonban, hogy ez senkinek sem igazán sürgős.

Persze a rászorultak kivételével.

Kisebb számháború tört ki először az alkuszok, majd most a biztosítók szövetsége és a pénzügyi felügyelet (PSZÁF) között arról, hogy mennyien is váltottak biztosítót a legutóbbi autóbiztosítási kampányban. Nincs azonban semmi botrányos dolog a háttérben. Az alkuszok között sima kommunikációs és üzleti harc dúl, a Mabisz és a PSZÁF pedig eltérő tartalmú adatokat taglalt.

Míg ugyanis a biztosítók érdekképviseleti szerve (logikusan) az egész piacot a társaságok oldaláról nézi – érzékelhetően sajnálkoznak, hogy a csökkenő tarifák miatt mérséklődik a díjbevétel –, a felügyelet (amúgy kevésbé logikusan) inkább az ügyfelek szempontjából közelíti a kérdést. Az esetleg efelett érzett örömből kicsit talán visszavesz, hogy süt az egész számításból a cél: kimutatni, hogy a kormány által bevezetett 30 százalékos baleseti adó az autósoknak egyetlen fillérjébe sem kerül. Sőt, még nyertek is az „üzleten”.

Mintegy egymillióan kötötték újra kötelező gépjármű felelősségbiztosításukat a tavaly év végi időszakban – áll a PSZÁF gyorselemzésében. Ebből 288 ezer kötött vissza régi biztosítójához (a Mabisz róluk nem ejt szót, amikor 730 ezer váltóról beszél). Az átkötés során az ügyfelek átlagosan a régi díjuk 28,5 százalékát spórolták meg (a fölmondott szerződések átlagos állománydíja nem egészen 25 ezer forint volt, az újrakötött szerződéseké 17,9 ezer), így még a 30 százalékos baleseti adóval együtt is átlagosan hét százalékkal kevesebbet fizetnek, mint korábban – nyomatékosítja a PSZÁF. (Ha valaki zavarba jönne: a baleseti adó a csökkentett díj arányában számolandó, ezért nő meg a százalékos megtakarítás.) A saját biztosítójukhoz visszakötők egy hajszálnyival még többet spórolhattak. Itt az átlagos állománydíjak közötti különbség 28,8 százalékos volt.

A számok között bogarászva az is látszik viszont, hogy az átlagos tarifák mérséklődésében jókora szerepet játszott a drágább autókat tartóknál bekövetezett díjzuhanás. Amúgy az összes autós díja is elég szépen (több mint kilenc százalékkal) csökkent, így tehát „csak” 15 százalékkal került átlagosan többe az idén az autózás kizárólag a kgfb miatt (benzinről, autópályadíjról most inkább ne beszéljünk!), mint tavaly. Azoknál, akik maradtak régi biztosítójuknál, a díjnövekedés – a baleseti adó és a náluk is tapasztalható díjcsökkenés együttes hatásaként –22,5 százalékos.

Győzelmi jelentés ide vagy oda, attól tartok, hogy nagy örömre azért nincs igazán okunk. Már csak azért sem, mert nem tudhatjuk, hogy a most lenyomott tarifáknak mi lesz hosszabb távon a következménye.

A kamatok mostanában nem emelkedtek tovább, a közvélemény is mintha megnyugodni látszana. Aggasztó jelenség azonban a kincstári optimizmust rendre sulykoló kormányzati propaganda ellenére azonban sajnos jócskán akad.

A jegybank közzétette: az államadósság tavaly a GDP 80,3 százalékára rúgott. Ez azt jelenti, hogy minden magyarra (a csecsemőkre is) körülbelül 2,3 millió forintos adósság jut. Persze az esetleg meglévő saját hitele mellett. Úgy, hogy az állam lenyelte és meg is emésztette a nyugdíjvagyont. A statisztikák szerint azért nem egészen. Ha az eredeti tervek válnak valóra, akkor körülbelül 1350 milliárd forinttal lenne jobb most a helyzet (a kasszáktól pedig háromezer milliárdot sikerült „átirányítani”). Borítékolható, hogy jönnek majd a reakciók, nekünk a mi jó forintunkban kellene inkább kimutatni ezt az adatot – kit érdekel, hogy jókora részét devizában törlesztjük.

Eszembe jut az a régi (még az átkosban hangoztatott) vicc: miért nem halad ez a gőzhajó? Mert a gőzt a kerékhez kellene adni, nem a síphoz!

(Rém)álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek egyszer Magyarországon ismét létjogosultsága lehet. Pedig szerintem most nagyon is ül. A jobboldali lapokban, az állami televízióban folyamatosan hallgathatjuk, mekkora sikereket is értek eddig el irányítóink.

Az Egyenes beszédben az államtitkár derűsen fejtegette, milyen nagyszerű húzás is volt a végtörlesztés, mennyire kisegítette a családokat. Volt szerencsétlenségem az elmúlt napokban néhány olyan ismerősről hallani, akik büszkén mesélték, hogy 40-90 millió forintot végtörlesztettek, így jócskán meg tudták növelni a befektetéseik értékét. Egyszerűen nem értem, a mi pénzünkből miért kellett milliárdosokat megsegíteni.

Ismét nekifutok, hogy megpróbáljam megértetni, mi is az igazi bajom a végtörlesztéssel (persze azon felül, hogy magánszerződésekbe nyúlt nagyon durván bele, ingatta a jogbiztonságba vetett hitet és hasonlók). Ezzel a módszerrel helyzetbe hozták azokat, akiknek a ládafiában, rokonaik zsebében volt annyi pénzük, hogy ki tudtak szállni devizahitelükből.  A szélesebb tömegek viszont a megugró árfolyam és kamatszint miatt a korábbinál sokkal rosszabb helyzetbe kerültek. Nem tisztultak a banki mérlegek, nem lélegezhettek fel a valóban bajban levők. A mérleg egyik oldalán a kizúdult pénz (bankoktól, megtakarításokból), a másik oldalon pedig semmi valódi nyereség.

Sokkal áttételesebben is rontja azonban az egész a lakossági helyzetét.  Az ugyanis, hogy a cégek nem kérnek és nem kapnak fejlesztési hitelt, a munkahelyeken is erősen látszik majd. A Napi Gazdaság makrogazdasági konferenciáján Wolf László, az OTP Bank vezérigazgató-helyettese elmondta: prognózisa szerint az idén a vállalati hitelállomány 5-6 százalékkal csökkenhet. Erdei Tamás, az MKB Bank leköszönő elnök-vezérigazgatója, a Bankszövetség korábbi elnöke úgy látja, hogy „a mikrogazdaság túlélési üzemmódban működik”.
Ebből azonban nem telik sem új munkahelyekre, sem magasabb fizetésekre. Nem kellene mégis megpróbálni azt a gőzt a megfelelő helyre irányítani? Még ha több munkát és odafigyelést igényelne is...

Becslések szerint több tízezer biztosítót váltó autós adatait nem találják a rendszerben. Aki levelet kap erről, rohanjon a régi biztosítójához. Különben A0-ba sorolják.

Mint minden új rendszer, a központi kárnyilvántartó rendszer is gyermekbetegségtől szenved. És persze ennek árát az autósok fizetik. Ugyanis tavaly nyár óta a bónusz besorolásról az igazolást nem a korábbi biztosító állítja ki, hanem egy központi kárnyilvántartó rendszerből kell lekérdezni. A rendszerbe maguk a biztosítók töltötték fel az adatokat, és az előzetes hírek szerint ezek között sok hiányos és pontatlan. A Független Biztosítási Alkuszok Magyarországi Szövetsége (FBAMSZ) alsó hangon úgy számolt, hogy összesen 100 ezer autós adataival lehet gond.
Tavaly mintegy 850 ezren döntöttek úgy, hogy a kgfb-t másik biztosítónál kötik meg. Az alkuszok szerint így minimum 40-50 ezer gépkocsi-tulajdonos kaphat levelet az új biztosítójától azért, mert adatait nem találják. Ezeket a leveleket most kezdik el kiküldözgetni. Aki ilyet kap, lehetőleg ne iktassa egy automatikus mozdulattal a „szürke/fekete/zöld dossziéba” (ahogy sokan nevezik a szemetest), hanem rohanjon az alkuszához vagy a korábbi biztosítójához adategyeztetésre. Ellenkező esetben A0-ba sorolják, és az annak megfelelő díjat kell fizetnie. Ez már csak azért sem mindegy, hiszen a 30 százalékos baleseti adót a kgfb éves díjára vetik ki.
Idő még van, a kötelező díjának befizetési határideje február 29.