AZ ÉN PÉNZEM

Kiszámoltuk, hogy míg 2006-ban még 511 kilónál is több kenyérre futotta az átlagos nettó keresetből (ez az a pénz, amit kézhez kapunk), ősszel esetleg már csak 340 kiló lenne beszerezhető. Nem eszik persze olyan forrón a kását (hogy a mezőgazdasági terményeknél maradjunk)! A liszt áremelkedése ugyan indokolhatna jelentős drágulást, de ehhez lesz még egy-két szava például a kereskedelemnek.

Nálunk a kenyér kitüntetett árucikk (ma éppen ünnepeljük is), ezért érzékenyebben alakulhatnak az árak is. Azt pedig minden kevéssé gyakorlott háziasszony is tudja, hogy az üzletekben ma már számtalan fajta kenyeret lehet kapni – egymástól és a boltoktól is függően igen csak eltérő összegért. A pékek már nagyon sokszor szálltak harcba áremelésért, de ezeket a próbálkozásokat többnyire sikerült legalább enyhíteni.

A helyzet ezzel együtt nem tűnik túl bíztatónak. A világban lassan már csak az egykori olajárrobbanáshoz hasonlítható, ami az élelmiszerek árával történik. Az pedig most is (mint akkor) csak illúzió lehet, hogy ez nem gyűrűzik be hozzánk. A magyar költségvetés étvágya miatt arra sem igazán lehet reményünk, hogy az áfát minimális szintre engedik le legalább az alapvető élelmiszereknél.

A fene tudja miért, eszembe jutott a Marie Antoinette-nek tulajdonított mondás: ha nincs kenyerük, miért nem esznek kalácsot? Ilyet persze egyetlen magyar politikus sem mondott, de valahogy azzal a réteggel szembeni érzékenység sem érezhető, akiknél a kenyér ára nagyon is számít.

A szegénység, elmaradottság meghatározására több módszer is szolgál. Szerintünk gazdasági szempontból a legjobb megközelítés, ha az alapvető élelmiszerek és a rezsiköltségek összes kiadáson belüli arányát nézzük. Az evidencia, hogy a legtehetősebbeknél (ide tartoznak a mostani adórendszer abszolút nyertesei is) nemhogy az alapvető, de még a mindenféle élelmiszer is csekély súlyt képvisel. Minél inkább közeledünk a decilisek (tizedek - a statisztikai hivatal jövedelem szerint ilyen kategóriákra osztja a lakosságot) rosszabb végén tartózkodókhoz, arányában annál többet kénytelenek költeni, például kenyérre.

Mást is érdemes persze nézni. A KSH adatai szerint 1987-ig dinamikusan nőtt a húsfogyasztás. Ez háztartásonként évi 81,3 kilón érte el a csúcsot.  A 2006-os mintegy hetven kiló 2010-re 60 kilóra csökkent. A tojásnál és tejnél is hasonló tendenciák látszanak. Sajnos az esés mögött aligha az egészségesebb táplálkozásra áttérés húzódik meg. Sokkal valószínűbb, hogy sokan kényszerűen korlátozzák fogyasztásukat. Egyre több nemzetközi tanulmány szól arról, hogy hús ismét csak a gazdagabbak asztalára juthat minden nap.

Senki se panaszkodjon tehát most, van még út lefelé.

Szépen, szinte észrevétlenül csusszanhat át másfél hónap múlva a babakötvény a kincstárhoz. Az októberben született gyerekeknél, ha a szülők célzottan takarékoskodni szeretnének, azt csak állampapírok vételével, az államnál vezetett számlán tehetik. Akik elégedetlenek a babakötvényre (pontosabban a Start-számlára) fizetett banki kamattal, választhatnak. Vagy a kincstárhoz viszik a számlát, vagy maradnak, ahol vannak.

Szabad döntés mai módon. Persze szavunk sem lehet, a meglévő számlákat ugyanis nem államosítják, azok maradhatnak továbbra is a bankoknál. A kispapák és -mamák, a leendő újszülöttek pedig a jelenlegi feltételek mellett kifejezetten jól járhatnak, hiszen míg a Startra a legmagasabb elérhető kamat nyolc százalék volt (az ezt korábban kínálók kondíciós listájában egyébként már nyoma sincs ennek), a Magyar Államkincstár augusztusra 8,4 százalékos hozamú állampapírt ajánl. A szülők és a babák (bár ők még egy darabig egészen biztosan mással lesznek elfoglalva) keble dagadozhat: hozzájárulnak az ország stabilabb működéséhez.

Minél több állampapírt vesznek ugyanis hazánk fiai (és lányai, hogy a csecsemőkről ne is beszéljünk), annál kevésbé szorulunk a külföldi befektetőkre. Azokra, akik – mint ezt már többször hallhattuk – csak azt nézik, hol nyomhatják víz alá a magyart. Így húzhatjuk ki magunkat a hajunknál fogva a gödörből. Az állampapírokkal kitömött ládafiák mellett még némi jegybanki tartalék is segíthet, de én most a babakötvénynél akarok maradni. Vissza tehát a babákhoz!

Egy szavam sem lett volna, ha az életkezdési támogatás (az anyakönyvben ezen a néven szerepel a babakötvény), amit minden esetben a kincstár folyósít, szőrőstől-bőrőstől eredetileg is ott maradt volna. A szülői befizetés után járó további kedvezményt mindig is lehetett kincstári Start-számla révén igényelni. Kialakíthatták volna a rendszert úgy is, hogy csak ez a lehetőség legyen.

Nem így történt, megnyitották az utat a bankok előtt. Abban bízva, hogy ők majd kellően népszerűsítik a dolgot, és így szépen híznak a babaszámlák. Nem ez történt. Néhány pénzintézet nagy reményekkel indult, de rá kellett jönniük: gúzsba kötve nehéz lubickolni.  A Start-számlákon ugyan adómentes a hozam, de ennek fejében évi 120 ezer forintban maximálták a befizethető összeget. Ráadásul az egészet csak azok vehették igénybe, akik családi pótlékot vettek fel.

Csiribá! Október elsejétől nem így lesz. Se korlát, se családi pótlék felvételi kötelezettség! Sőt, a 2006. előtt született gyerekekre is lehet Startot nyitni. Igazán érdeklődve várom a fejleményeket. Jelenleg már több mint minden második gyerekre spórolnak külön is a szülők, a bankoknál mintegy 20 milliárd forint gyűlt össze erre a célra. (A pénz nagyrészt eddig is a kincstárnál volt.) Ők meg akarják őrizni ezt az állományt, de ahogy érzékeltük, a kamatokkal azért nem akarnak versengeni. Sebaj, az ügyfeleknél meg a tudatosság hiányzik, hiszen még a legpocsékabb feltételeket ajánlót sem hagyta ott szinte senki.

A dolgot viszont módosíthatja, mit tesznek a komolyabb vagyonokkal rendelkezők. Nekik ugyanis most a kamatadó megspórolására alkalmas tbsz. mellett a babaszámla is megnyílik. Némi kockázatot persze jelenthet, hogy kérdés, mekkora lesz az elérhető kamat, amikor egyeduralkodóvá (vagy majdnem teljesen egyeduralkodóvá) válik az állam.

Talán sokakban felmerül az is, mi lesz, ha valahogy mégsem tudjuk magunkat a hajunknál fogva kirántani? Én azért bízom. Szerintem roppant találékony és túlélésre képes nép vagyunk.

A jó adós nem kap olcsóbban hitelt, sőt a túl sok hitele miatt egyáltalán nem kap kölcsönt.

Éveken át azt hallgathattuk a bankoktól, hogy a pozitív adóslista milyen jó lesz nekünk, ügyfeleknek, mert a jól fizető adósra nem kell ráterhelni annak a kockázatnak az árát, amit egy rosszabb adós jelent. Tehát a jó adós olcsóbban juthat hitelhez. Nos, a pozitív adóslista három hónapja elindult, a jó adósnak azonban nincs olcsóbb hitel. De ne legyünk igazságtalanok. A rendszer még friss, a bankok érvelése szerint különben is csak középtávon (értsd: 3-5 év) ígérték a kedvezőbb kölcsönt a jó ügyfeleknek. Magyarul várhatunk még, egyszer hátha…

Én egyébként soha egy pillanatig sem hittem a bankok érvelésének. Ennek egyszerű oka van: ha akartak volna, eddig is adhattak volna olcsóbb hitelt a jó adósoknak, még ha nem is volt teljes nyilvántartásuk ezekről az emberekről. A bankoknak ugyanis sok információjuk van rólunk. Évtizedek óta vezetjük valahol a számlánkat, fizetjük a hitelünket, használjuk a banki termékeket. Persze nem egy banknál, így más banknál végzett tevékenységünkről eddig nem volt adatuk. De ahol hitelt vettünk fel már korábban is, vagy ahol a folyószámlánkat vezettük, ott bizony szinte minden látszott. És hogy miért nem kaptunk olcsóbban hitelt? Egyértelműen a verseny hiánya miatt. Mert verseny az volt 2004-2008 között, de csak a devizahitelek terén. Az meg  teljesen esztelen volt a mindenáron való növekedés jegyében. Ott nem számított a hitelmúlt és az sem, hogy tudom-e majd fizetni a kölcsönt. Ha számított volna, nem adtak volna hitelt úgy, hogy a nem legális jövedelmeket is figyelembe vették. Ez utóbbiak a válsággal az egyik pillanatról a másikra párologtak el, sőt a legális jövedelmek egy része is. Ha számított volna bármi is, nem adtak volna jövedelemigazolás nélkül kölcsönt, és nem lehetett volna önerő nélkül, vagy 90 százalékig hitelből megvenni a lakást, és 100 százalékig hitelből megvenni az autót.

Mert ma az is kiderül a pozitív adóslistáról, hogy épp emiatt nem jutnak hitelhez még a jó adósok sem. Hiába hiszi magáról valaki, hogy ő a bankok álma, hiszen rendben törleszt mindent, még a fizetése is elég magas, kiderül, hogy túlságosan el van adósodva a jövedelméhez képest. Nem hogy újabb hitelt nem vehet fel, de amit már fizet, azt sem kellett volna megkapnia. Van, aki szerint éppen az az előnye a rendszernek, hogy nem engedi a túlzott eladósodást, és ha korábban működött volna, megelőzhető lett volna, hogy most nyakig csücsüljünk az adósságban. Bárki bármit mond, ezt tudták annak idején is a bankok. Igaz, hogy szigorodtak a hitelezés szabályai, de egy normálisan működő banknak ezt annak idején is fel kellett mérnie, hogy túl sok a teher az adósnak. Nem véletlenül öntötték a halasztott tőketörlesztéses kölcsönöket a piacra. Ez az a hitel, ahol az ügyfél például öt évig csak kamatot fizet, és öt év után kezdi el törleszteni a tőkét. Sok devizahiteles rémálma ez jelenleg. Ugyanis öt év elteltével megugrik a havi részlet. Ezt akkor hogyan gondolták?

Valójában a bankok azért szorgalmazták a pozitív adóslistát, mert mindegyik a legjobb ügyfélkörre hajtott. Azt gondolták, létezik az „A” és „B” kategóriás ügyfélkör (ne áltassuk magunkat, mi a C, D és E kategóriába tartozunk) akit meg szeretnének szerezni maguknak. Csakhogy jött a válság, és most az derült ki számukra, hogy az ügyfelek krémje nem létezik Magyarországon. Vagy olyan kevesen vannak, hogy nem jelentenek tételt. Marad tehát az átlagügyfél, és nekik bizony nem jár olcsóbb hitel. Hiába reménykedünk tehát, jó adósként nem hogy nem kapunk olcsóbb hitelt, de még a rossz adósok okozta veszteséget is mi fizetjük. (Benne van az MNB stabilitási jelentésében is.)

És mi hozhat változást? Csak a verseny és az ügyfelek tudatos választása. Ez közhelynek tűnhet, de mégsem az. Nem árt eszünkbe vésni: ha nem vesszük fel a drága hitelt, ha körbenézünk a piacon, ha kiválasztjuk a megfelelő szolgáltatót, ha otthagyjuk a drága bankot, na, majd akkor lesz változás.

A bankárok gondolkodása ugyanis az: ha valaki elég ostoba a drága hitelhez, azt kell neki kínálni. Sok-sok évvel ezelőtt, egy háttérbeszélgetésen, ahol két nagybank vezérigazgatója vett részt, és épp a pozitív adóslista melletti szokásos érvüket mondták el, megkérdeztem: a saját ügyfeleiknek miért nem adnak olcsóbb hitelt? Miért kell például egy személyi hitelért 30 százalékos teljes hiteldíj mutatót fizetni, vagy áruhitelt miért nem adnak neki olcsóbban, ha a banknak jó ügyfele? A válasz az volt: maga biztos nem vesz fel ilyen drága hitelt, de a többség igen. 

Ha tetszett a cikk, lájkoljon és kövessen minket a Facebookon, ahol további érdekességeket, részleteket talál. 

Öröm, ha valamit elcsenhetnek, semmiért sem akarnak fizetni – értük mégis veszkődnek a bankok.

Friss diplomásként egy ötcsillagos szállodában dolgoztam, ahol amikor jelentették, hogy az elnöki lakosztály lakója ezt-azt elcsomagolt, kétségbeesetten telefonáltam a recepciósoknak. Ők csak nevettek: ez az ilyen szintű szobák árába bele van kalkulálva. Azért amikor egy vendég egy eredeti festményt pakolt utazópoggyászába, azt „valami tévedés történhetett” megjegyzés kíséretében csak visszakérték. A minibár teljes készlete, a fürdőköpenyek, hajszárítók és hasonlók azonban mehettek.

Mindenkik tudja, hogy a vagyonosok finoman szólva élire állítják a forintokat (van erre jobb kifejezés, de azt most mellőzném). Ezt több ismerősömnél is volt módom megtapasztalni. A milliárdokat forgató egyik befektetőről köztudott, hogy ha valakit egy drága étterembe hív, jobb, ha az illető jól feltölti a számláját. Ö ugyanis valahogy minden iratát, tárcáját otthon felejti. Az anyagi érvágás mellett további szenvedés, hogy ennek okáról még egy hosszú és képzeletgazdag történetet is meg kell hallgatni.

A szupergazdagok persze a pénzügyeknél is a spórolásra hajtanak. Ahogy látom egyébként, néha egészen idióta módon. Kényesek például arra, hogy ne kelljen egyetlen fillér vagyonkezelési vagy számlavezetési díjat fizetni, arra viszont nem ügyelnek, hogy a tranzakciók után mit számítanak nekik fel. A vagyonosokkal foglakozó tanácsadók (privátbankárok) többsége mindenesetre sír. Magyarországon nehéz a szolgáltatóknak degeszre keresniük magukat (ne felejtsük el persze, hogy ezen a téren a gazdag a gazdaggal áll szemben, így mehet a verseny, ki kit tud jobban lefejni).

A panaszok ellenére lázas izgalom tört ki, amikor meglehetősen váratlanul kivonult az egyik legnevesebb privátbank a magyar piacról. A BNP Paribas-ról csak annyit – most már írhatom, úgysincsenek jelen –, ha nagyon sok-sok pénzem lenne (sajna, ez egyáltalán nem fenyeget), én is hozzájuk vittem volna. A franciáktól végül – mint azt már bejelentették – az Erste szerezte meg az ügyfeleket és pénzüket. Legalábbis részben.

Az ujjongó bejelentésben ugyanis arról nem ejtettek szót, hogy időközben már „elpárolgott” ötven fő 16 milliárd forintja. Ennyivel többet tartottak ugyanis tavaly nyilván a BNP-nél, mint amit most az Erste átvett. A történetnek azonban egyáltalán nem biztos, hogy vége van. Kérdés ugyanis, hogy a finnyás vagyonosoknak mennyire tetszik majd új szolgáltatójuk. Ők pedig – szemben például a röghöz kötött devizahitelesekkel – könnyen továbbmozdulnak. Különbség persze az is, hogy az állítólag révükön csak igen alacsony jövedelmezőségre szert tevő privátbankok ebből a körből mindenkit tárt karokkal várnak.

Ha tetszett a cikk, lájkoljon és kövessen minket a Facebookon, ahol további érdekességeket, részleteket talál.

A Nemzeti Eszközkezelő kudarca jól mutatja, miként áll a kormány a segítségre szorulókhoz: magasról tesz rájuk. 

Az előzményekhez képest röhejes közleményben adta hírül a Nemzeti Eszközkezelő, hogy van értelme a létezésének, ősszel bizony majd ezrével veszi meg a rászoruló családok lakásait. A közleménnyel próbálta menteni a menthetetlent, és bizonyítani, hogy nem igaz, amit mi (és mások) is többször megírtunk: ez a segítség nem működik.

Nem az Eszközkezelőt hibáztatom, szegények két napig próbáltak valami értelmesnek tűnő magyarázatot kitalálni arra, hogy – miután a hvg.hu megírta – a cég féléves működése során miért csak nyolc lakást bírt megvásárolni a bankoktól. Hiába próbálta meg mosdatni saját magát, és ezzel természetesen leginkább a kormányt, valójában világossá vált, hogy a kormányt egyszerűen nem izgatják a nyomorultak, a rendszer pedig tényleg nem működik.

Az Eszközkezelő szerint azért alacsony a megvásárolt lakások száma – 8 db! -, mert minden szereplő tudta – hiszen a kormány még decemberben erről állapodott meg a bankokkal -, hogy a szigorú feltételeken változtatni fognak, és ezért a bankok csak kis számmal ajánlottak fel ingatlant. Bezzeg most, hogy enyhítettek a feltételeken (júniusban módosítottak), ősztől ezrével vesznek lakásokat.

Na, itt buktatták le a kormányt. Mert bizony, amikor fontos volt nekik, akkor akár néhány óra alatt képesek voltak jogszabályt módosítani, az ötlettől a jogszabályig bármilyen futóbolond ötletet végigvittek. Ha fontos volt, gyorsan átverték a jegybanktörvényt a parlamenten, és a végtörlesztés ötlete és valós elindítása között is csak néhány hétnek kellett eltelnie. Hiszen nélkülözhetetlen volt a haveroknak, hogy 180 forintos árfolyamon törleszthessék a sok tízmilliós devizahitelüket. Konkrét információnk van arról, hogy a Fidesz frakció igényei szerint alakították a szabályozást. (Bár nem hiszem, hogy ezzel kapcsolatban bárkinek lennének kétségei a nyilvánosságra került végtörlesztési ügyek kapcsán.)

A szegények azonban nem számítanak. Már maga az eszközkezelő intézményének elindítása, a jogszabály megalkotása is csak csúszott, csak csúszott. A kormány hatalomra kerülése után nem sokkal, 2010 nyarának végére ígérte Matolcsy a tervezet elkészültét, de valahogy nem sikerült tartani az újabb és újabb határidőket. A megvalósult eszközkezelő pedig távol áll attól a segítségtől, ami lehetőségként benne lett volna. (Korábbi blogunkban itt írtunk a bankok konkrét ajánlatáról, amit meg lehetett volna valósítani.) A feltételek enyhítését valóban még decemberben beígérte a kormány, és gyakorlatilag arról volt szó, hogy már januárban jogszabályt módosít. Erre kellett várni júniusig. Hat hónapot. Számukra ennyire volt fontos. Mint ahogy az árfolyamgát elindítása sem volt sürgős, a jogszabály megalkotása is a tervhez képest hónapokat csúszott. Így év elején és egész tavasszal – sőt most is – védernyő nélkül maradtak az adósok, fizethették az egekbe emelkedett törlesztőrészleteket. (Ráadásul a forint árfolyamának gyengülését is nagyrészt a kormánynak köszönhették az emberek.)

De senki ne gondolja, hogy csak emiatt nem kerültek ingatlanok az eszközkezelőhöz, hiszen sokan voltak olyanok, akik egyébként is befértek volna a rendszerbe. Mint megírtuk, a bankoknak nem érdeke a lakások eladása az Eszközkezelőnek. Hiszen az eredeti (tehát az évekkel ezelőtti, a mostaninál jóval magasabb) forgalmi érték 55, 50 vagy 35 százalékán (attól függően, hol található) kellene átadni a lakást, miközben lehet, hogy magasabb áron is értékesíteni tudja – esetleg a saját ingatlankezelő cégének. A törvény ugyanis a banknak adja a mérlegelés jogát.

Persze lesznek azért olyan lakások, amelyeket a bankok átadnak, de sikertörténetre ne számítsunk. Illetve a sikertörténetről majd a kormánypropaganda gépezete gondoskodik.

Ha tetszett a cikk, lájkoljon és kövessen minket a Facebookon, ahol további érdekességeket, részleteket talál.