AZ ÉN PÉNZEM

A korábbinál már több bank hajlandó lakáshitelezni. Egyelőre csak nagyon szűk körben, de a Citibank is visszatért erre a piacra. A legtehetősebb ügyfeleknek és saját dolgozóiknak ismét adnak ingatlanhitelt (a pénzintézet a válság kitörésekor távozott erről a területről). Nem is akármilyen feltételekkel. A 11 százalék körüli hiteldíj (THM) ugyanis nagyon jónak számít manapság. Tapasztalataink szerint az OTP, a K&H és az FHB mellett (ők már korábban akcióztak) az UniCredit, a BB és az Aegon Hitel nyitottabb arra, hogy tényleg hitelezzen.

Jelentős érdemi változásról ezzel együtt aligha lehet beszélni. A hitelfelvevő és a készpénzes vevők arányát Bánfalvi László, az Otthon Centrum hitelközvetítési üzletágát is működtető HC Központ (OCHC) ügyvezető igazgatója 30, illetve 70 százalékra teszi. Mint elmondta, néhány millióstól 100 millió feletti ügylettel is találkozott készpénzes fizetéssel.

Az országban tehát akad, akinek nem gond például 130 millió forintot egyben kifizetni, ha kedvére való ingatlant talál. Amikor nemrég szervízbe vittem a kocsim, az egyik alkalmazott mondta, hogy nagyon szépen fogynak a luxus terepjárók, amiket persze nem hitellel visznek. A végtörlesztés persze maga is megmutatta, hogy egyes háztartásokban jelentős pénz akadhat, ha azon szépen lehet nyerni (félreértés ne essék, nem azokra a devizahitelesekre gondolok, akik minden bevetve kaparták össze a szükséges összeget).

Nem a gazdagokkal van egyébként bajom, az zavar egyre jobban, hogy szemmel láthatóan egyre nagyobbak a különbségek. Ez pedig biztosan nem kedvező jelenség.

John Robbins könyve alapján az Ötvenentúl portál egy nagyon érdekes írást közölt. Mint leírják, a kutatások egyre inkább megerősítik, hogy már nem annyira az abszolút termelés számít, hanem a gazdagok és szegények közötti távolság. Ezt támaszthatja alá, hogy abban a két országban a legmagasabb a várható élettartam, ahol a legkisebbek a vagyoni különbségek (Japán és Svédország). Az ellenpólus az Egyesült Államok. A fejlett államok között ugyanis itt a legszélsőségesebb a vagyoni eloszlás, a várható élettartam pedig csaknem a legkisebb.  Ezek az adatok ráadásul kimutathatóan módosultak a gazdasági különbségek változásával. Az Egyesült Államok népességének legtehetősebb egy százalékának nagyobb a vagyona, mint az alsó 90 százaléknak együttvéve.

Magyarországon persze még a leromlott amerikai mutatók is a vágyott kategóriába tartozhatnak. Attól tartok azonban, hogy abban az esetben, ha egyre szélesebb lesz a leszakadó réteg (akik ráadásul mind mélyebbre kerülnek), a csúcson levők pedig még ütemesebben gyarapodnak, akkor a szignifikáns javulás soha nem is jön el.

Folyamatosan emelik a bankok a devizahitelek kamatát. A válság kitörése óta az árfolyamok elszállása mellett újabb és újabb kamatemeléssel kénytelenek szembenézni az adósok. Pedig annak idején a devizahitel jó döntésnek tűnt. A kockázatokról a bankok hallgattak, a szerződések egyoldalúak voltak. 

Az AXA május elsejétől 1,15 százalékponttal emelte az általa korábban folyósított devizahitelek kamatát. Egyes kölcsönöknél az emelés ennél valamivel alacsonyabb mértékű volt. Az MKB május 7-étől lép. Az alacsonyabb összegű, egyéves kamatperiódusú svájci frank kölcsönök kamata ezután 8,3 százalékra, az eurónál ez 9,7 százalékra rúg. A Budapest Banknál a 2010 előtt felvett frankhitelek már április közepén drágultak, átlagosan egy egész százalékponttal (akadt ennél csekélyebb, de nagyobb változás is). Az FHB június 18-ától a devizahitelek (euró és svájci frank egyaránt) kamatát 0,5 százalékponttal emeli.

A válság kitörése óta nemcsak az árfolyamok elszállásával kellett szembenéznie az adósoknak, hanem a folyamatos kamatemelésekkel is. Míg 7-8 évvel ezelőtt kevesebb, mint 6 százalék volt egy svájci frank alapú lakáshitel kamata és kezelési költsége együttesen, addig ez mára 9 százalék környékére nőtt. Az euró alapú hiteleknél 7 százalék környékéről emelkedett 9-10 százalék környékére. Persze találhatunk ennél még drágább kölcsönöket is, hiszen a bankok megtehették, hogy olyan mértékben változtatták a hitelek árát, ahogy nem szégyellték.

Meg lehet érte kövezni, de én személy szerint nem tartottam nemhogy törvénysértőnek, de etikátlannak sem azt, hogy a bankok a deviza alapú lakáshiteleknél vételi és eladási árfolyamot alkalmaztak. Ez benne volt a szerződésben, amikor az ügyfelek aláírták, így előre tudni lehetett, hogy ezen a bank nyerészkedik. (Lásd OTP ítélet.) Az persze már más kérdés, hogy a vételi és eladási árfolyam közötti rést (marzsot) kényük-kedvük szerint szélesíthették, és a már bankhoz kötött adós csak a bank jóindulatában bízhatott, és abban, hogy az nem lesz túl mohó. Mert ugyanakkora hitel esetében többszörös volt a különbség abban, hogy mennyit keresett az árfolyam-különbözeten egy-egy bank. A hitel törlesztésekor már monopolhelyzetben volt a pénzintézet (jellemzően nem lehetett devizában törleszteni), az ügyfélnek nála kellett átváltani a forintját. Ha pedig profitnövelés céljából, egyoldalúan szélesítette a marzsot, akkor ez már erőfölénnyel való visszaélés, és ezen nyugodtan találhatott volna fogást a GVH (Gazdasági Versenyhivatal) és a PSZÁF is.

Ami nálam kiverte a biztosítékot – és nem most, hanem már 2004-ben, a devizahitelezés felfutásának elindulásakor - az volt, hogy a feltételeket a bankok úgy változtathatták, ahogy akarták. Egyoldalúan. Kötöttségek nélkül. Idézem egy akkori cikkemből az egyik bankvezért: „Vállalati ügyfeleimnek nem tudnék ilyen hitelt értékesíteni"

Ezzel azonban hajdanán senki nem kezdett semmit sem.

(A devizahitelekkel nyakunkba szakadt gondok és felelősség kérdésének boncolgatását a későbbiekben még folytatjuk.)

Lovas Judit

Az egyetemista, főiskolás fiatal már nagykorú, azaz hivatalosan felnőtt. Itt az ideje, hogy hitelkártyát kapjon! Megtanította neki valaki, hogyan használja? Nem? Sebaj, az idősebbek sem értenek a pénzügyekhez. Így adósodik el a magyar. Mert a számlát a végén a szülő állja.

Egyszer már megégette magát a Citibank, amikor hitelkártyát kínált a felsőoktatási intézményekben tanuló diákoknak. A bank még a 2007-es jelentésében büszkén tudatta: „bevezette a főiskolai és egyetemi hallgatók igényeihez igazított szolgáltatásokkal bővített Diákhitelkártyát, mellyel hozzájárult ahhoz, hogy egy új generáció megtanulja a hitelkártyát okosan használni”. Nem tanulták meg. Egy évvel később már hallgatott a bank a dugába dőlt kísérletről. Hiába volt kelendő a kártya, a hitel törlesztésénél sorozatos problémák voltak. Ugyanis nem kellett szülői hozzájárulás a kártya igényléséhez. Csakhogy ezek a fiatalok – jövedelem híján – a szülők pénzére szorultak rá, így ők maguk nem tudták fizetni a saját tartozásukat. Végül mégis a szülőnek kellett állnia a cechet.

A Citi most megint azt tervezi, hogy a diákoknak hitelkártyát kínál. Információink szerint most dolgoznak a kondíciókon. Úgy tudjuk, hogy a plasztik kifejezetten a Diákhitel II. konstrukció kiegészítését célozza majd. Tehát az egyébként is hitelre szoruló fiatal arra használhatná az egyik legdrágább hitelt (a Citinél most kb. 30 százalék a teljes hiteldíj mutató, és ezzel az olcsók közé tartozik), hogy előre elköltse a diákhitelt, amit majd valamikor felnőtt életében egyszer visszafizetni. Értem én, hogy az átmeneti készpénzzavart oldaná a dolog, de az eladósodás veszélye túlzott. Valójában a felnőtt lakosság (mármint a diákoknál idősebb, pénzt kereső emberek) sem tudja megfelelően használni a hitelkártyát. (A hitelkártya veszélyeiről és helyes használatáról itt írtunk.)

A Központi Hitelinformációs Rendszerben (KHR) nyilvántartott rossz adósok száma december végén 849 ezer volt. Ők 1,56 millió darab szerződést nem teljesítettek, azaz átlagosan csaknem 2 hitelt nem fizettek. Ezeknek a tartozásoknak a legnagyobb része fogyasztási kölcsönöket jelent, ezeken belül igen nagy a hitelkártyás tartozások aránya.

Tehát ha a felnőttek nem tudják helyesen használni a hitelkártyát, adjuk a gyereknek? Majd a maga kárán megtanulja, hol, mennyit és hogyan költsön vele? A hitelkártya ugyanis vásárlásra ösztönöz. Nem érzékeli az ember, hogy fogy a pénze, mert nem lesz kevesebb a bankszámláján vagy a pénztárcájában, csak a havi elszámoláskor látható, mennyi az összes költés. Egyik barátom mesélte, hogy amikor diákként nyári munkába állt, nagy öröm volt számára, hogy a büfében nem kellett azonnal fizetnie. Mindenkinek volt egy hitelszámlája. Csak felírták a fogyasztást, és fizetésnapon kellett kiegyenlíteni a tartozást. Hát, ő nem tudta kiegyenlíteni. A fizetése ugyanis kevés volt, és utána az egész nyári keresetét a büfébe tolta be, hogy törlessze az első havi fogyasztását. Ő akkor egy életre megtanulta, hogy kézben kell tartania a pénzügyeit. Igaz, sokba került neki. Nem kéne a pénzügyeket végre az élet helyett az iskolában megtanítani?

Adva van egy hiányos és elkent jogszabály és az azt alkalmazó bankok. Az adósok tehát teljesen kiszolgáltatottak, hiszen a pénzintézeteken múlik, kinek nehezítik vagy könnyítik meg  deviza alapú jelzáloghitelének forintra váltását. Bekavarhat még a kormány és a nemzetközi pénzpiacok alakulása is. Nem mindegy ugyanis, milyen árfolyamon váltják át a hitelt.

A bankoknak április 15-éig kellett értesíteniük adósaikat (akik már tavaly szeptember végén 90 napon túli hátralékban voltak legalább 78 ezer forinttal, és a csúszás azóta is fennáll, de a hitelt a bank még nem mondta fel) a devizahitelük forintra váltásának lehetőségéről. A jogszabály szerint az adósok kölcsönét a bankok forintra váltják majd a 2012. május 15. és június 15. közötti jegybanki középárfolyam átlagán, és a tartozás 25 százalékát elengedik. Fontos kitétel még, hogy a fedezetként szereplő ingatlanok összértéke nem haladhatja meg a 20 millió Ft-ot.

Azonban vannak olyan devizaadósok, akik máig nem kaptak értesítést, miközben a procedúrát május 15-ig kellene elindítaniuk. A törvény szerint az adósnak nyilatkoznia kell arról, hogy a késedelembe esésének oka a fizetőképességében beállott jelentős, igazolható romlás volt. Az eredeti tervek szerint külön végrehajtási rendeletben szabályozták volna, milyen okokat fogadhatnak el a bankok, és azt pontosan milyen papírokkal kell igazolni. A kormány viszont végül nem bíbelődött a részletekkel (törvény sem született, csupán az árfolyamgáthoz benyújtott egyik módosító révén indulhatott el a folyamat).

Bank és jóindulat?

Most tehát az ügyfelek a bankok jóindulatában bízhatnak. Egyelőre úgy tűnik, elég egy nyilatkozat. Ugyanakkor a forintosítás egyáltalán nem biztos, hogy bármit is megold az ügyfélnek. Igaz, hogy a hitel negyede ugrik, de egyáltalán nem mindegy, hogy mennyibe kerül az új, forint alapú hitel. Kérdés, hogy azt tudja-e valaki fizetni.

Szabályozás híján ebben is eltér a banki gyakorlat. A CIB a FIX3 Megoldás hitelét ajánlja erre a célra. Ehhez az első periódusban (ha a hitel futamideje ezen túlnyúlik) három éven keresztül igényelhető a forintban fizetendő törlesztőrészlet 50 százalékos könnyítése is. Mint a bank modellszámításából kiderül, a 11,35 százalékos kamatozású kölcsönnel az első három évre majdnem 60 százalékkal csökkenhet az eredeti (az, amit ugye, az adós nem tudott fizetni) törlesztőrészlet. Ezt követően azonban a teher – a tartozás negyedének elengedése dacára – a jelenlegi szintre emelkedik.

A K&H ügylettípusonként, illetve a törlesztési múlt alapján határozza meg a feltételeket. Az OTP Átváltó hitelét kínálja, ami roppant drága, jelenleg a háromhavi Bubor felett 6,15 százalékponttal (ez jelenleg 13,39 százalék) kamatozik. A BB-nél azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a kiváltó hitelek kondíciói megfelelnek a hirdetményében megtalálható kondícióknak. Ennél pedig a felár a hathavi Bubort 5,7 százalékponttal haladhatja meg, ami szintén 13 százalék feletti kamatot jelent.

Árfolyamtól is függ

Az adósok az átváltási árfolyamnak is ki vannak szolgáltatva. Egy 160 forintos svájci franknál felvett 5 millió forintos hitel utáni tőketartozás 4 év alatt például alig csökkent. Márpedig így az adós hitele 7,5 millióra nőtt 240 forintos árfolyamnál, 7,18 millióra 230 forintosnál és 6,87 millióra 220 forintosnál. (Nem mintha azt gondolnánk, hogy 220 forintra csökkenne a következő másfél hónapban a svájci frank ára, de azért érdemes elgondolkodni azon, hogy egy normálisabb gazdaságpolitikánál mennyivel kisebb lenne a fennálló hitel.)

Amikor pedig a negyedét elengedi a bank, akkor a felsorolt árfolyamoktól függően 5,6 millió, 5,3 millió illetve 5,15 millió forintos hitele maradna az adósnak.

Mindenki tudja: ha új autót vesz, annak az értéke már azzal csökken, hogy kigurul vele a szalonból. Nos, a devizahiteleknél éppen az ellenkező volt a helyzet. Amint ugyanis az adós aláírta a szerződést, máris többel tartozott, mint amiről tudott.

A bíróság most az OTP-t marasztalta el, mert más devizaárfolyamot használt, amikor az ügyfélnek odaadta a hitelt, és mást, amikor a törlesztőrészleteket beszedte tőle. Ez a „játék” egészen 2010 decemberéig minden banknál szabadon folyt. A pénzintézetek ezután – az új jogszabálynak megfelelően – álltak át a vételi és az eladási árfolyamról a középárfolyamra a számításnál. Ez az új folyósítású kölcsönöknél (elméletben, hiszen a gyakorlatban a deviza jelzáloghitelezés a földhivatali bejegyzési tilalom miatt már 2010. júliusra megszűnt) lehetetlenné tette, hogy a devizahiteleken az árfolyam segítségével is plusz profitra tegyenek szert a pénzintézetek.

A devizahitelezés felfutásakor, 2004-ben annak, aki tízmillió forintnak megfelelő svájcifrank-kölcsönt vett fel, a tartozása élből akár a 10,3 millió forintot is meghaladhatta az eltérő árfolyamok miatt.  Egyes bankok (például az Erste) még külön konverziós jutalékot is felszámoltak. A kalkulációban megjelölt árfolyamok (különösen a vételi) ráadásul több helyen szinte nem is hasonlítottak a bankok által közzétett hivatalos árfolyamokra. Akkoriban is akadt azonban kivétel: az MKB a lakáshiteleknél is a bank által meghirdetett devizavételi, illetve -eladási árfolyamokat alkalmazta. Az előbbi példánál maradva: az MKB ügyfele ebben az esetben „csak” 50 ezer forinttal indult nagyobb adóssággal annál, mint amennyit a szerződésben aláírt.

A szaksajtóban akkoriban is jelentek meg olyan cikkek, amelyek felhívták ezekre a visszásságokra a figyelmet (magam többet is írtam, az előbbi számok is saját gyűjtésemből származnak). Ennek az eredménye pedig csak annyi lett, hogy több bank egyszerűen levette honlapjáról a művi számokat (nehogy már össze lehessen hasonlítani a hivatalossal). Az adósok nem reklamáltak, örültek, hogy még így is jóval olcsóbban juthatnak hitelhez (erről rövidesen részletesebben is írunk majd).

Biztos vagyok benne, hogy ma sem érdekelne senkit az egész ügy, ha nem jött volna a válság, és söpört volna el mindent, ami korábban igaz volt, illetve annak tűnt. A felelősöket pedig a bankokon túl is hosszan sorolhatjuk. Az akkori kormányt, a felügyeletet, de a jegybankot sem igazán zavarta a helyzet (utóbbiak ugyan figyelmeztettek a kockázatokra, de nem igazán erőteljesen emelték fel a szavukat). A PSZÁF egyre csak azt hangoztatta, hogy a törvény nem tiltja például az előbb leírt eljárást. Persze nem menthetők fel a hitelfelvevők sem. A jegybank stabilitási jelentése szerint a fizetésképtelenné váláshoz csak 10 százalékban járult hozzá a munkanélküliség. Az adósok több mint fele egyszerűen túlvállalta magát.

Az OTP devizahitelese most nyert, a bank azonban nem nyugszik bele a döntésbe. Nem lennénk meglepve, ha a végső menet az övé lenne (a korábbi eljárás ugyanis aligha volt jogellenes, különben nem kellett volna 2010-ben módosítani a törvényt). Akárhogy dől is azonban el ez az ügy, az egész helyzetből jól már nem lehet kijönni.

Legfeljebb a károkat lehetne mérsékelni.