AZ ÉN PÉNZEM

Áprilistól olcsóbbak lettek a hitelkártyák, de csak az újak. A pénztárcádban csücsülőt ideje lecserélni, de a legjobb, ha teljesen megszabadulsz tőle.

A hitelkártya akkor jó üzlet neked, ha sok-sok pénzed van, nem érdekes, hányszor és mennyit költesz vele, vissza tudod fizetni minden hónapban az összes költést, és nagyon fegyelmezetten vissza is fizeted. Ellenkező esetben szabadulj meg tőle, mert csak a bank jár jól, te pedig fülig eladósodsz. Ha viszont ragaszkodsz a kis plasztiklaphoz, akkor sürgősen cseréld újra. Áprilistól ugyanis olcsóbb lett, de jellemzően csak az újonnan igényelt kártyák ára kedvezőbb.

Életbe lépett ugyanis a hitelplafon szabályozás, ami azt jelenti, hogy a magasabb kockázatú kölcsönök esetében (ilyen a hitelkártya is) nem lehet több a thm (teljes hiteldíj mutató), mint a jegybanki alapkamat plusz 39 százalékpont. Ez pedig jelenleg 46 százalékot jelent. A hitelkártyák többsége még ennél a brutális árnál is drágább, ezért változtatni kellett a bankoknak a kondíciókon. Mindezt úgy tették, hogy a pénztárcákban tartott, összesen mintegy 1,2 millió hitelkártya ára nem lett kevesebb. Csakis az április 1. után igényelt bankkártyák díjára vonatkozik az árcsökkenés. Ebből pedig az következik, hogy az évfordulókor érdemes visszaadni a mostani hitelkártyát és újat igényelni, hiszen annak ára kedvezőbb lesz a mostaninál. (Kivétel a Citibank, nála ugyanis a régi ügyfeleknek olcsóbb a hitelkártya.) Az éves kártyadíjat ugyanis már előre levonta a bank egy évre, így ha évforduló előtt válunk meg a plasztiklaptól, akkor sem kapjuk vissza a díj egy részét.

Amikor pedig eljön az évforduló, és a váltáshoz úgyis visszafizetünk minden adósságot, érdemes átgondolni, hogy tényleg szükségünk van-e hitelkártyára. Hiszen ha a pénzügyek terén biztonságban szeretnénk érezni magunkat, akkor legalább 4-6 hónapnyi megélhetéshez szükséges megtakarítással kellene rendelkeznünk. Márpedig a hitelkártyás költés (amit utólag fizetünk ki) valójában nem egy hónap megtakarítást, hanem egy hónap lemaradást jelent, amit le kéne dolgozni. Tehát mindenképp nehezíti a pénzügyi helyzetet. Ráadásul még az új, olcsóbb hitelkártyák is nagyon sokba kerülnek, így ha valaki nem tudja a hitelkártyás költést minden hónapban visszafizetni, akkor a legdrágább hitelek egyikében ül a 40 százalék feletti thm-mel.

Nagy gondot jelenthet az is, hogy a hitelkártya vásárlásra ösztönöz. Nem érzékeli az ember, hogy fogy a pénze, mert nem lesz kevesebb a bankszámláján vagy a pénztárcájában, csak a havi elszámoláskor látható, mennyi az összes költés. Le a kalappal az előtt a fegyelmezett hitelkártya használó előtt, aki naponta felírja az összes fizetést, és egy fillérrel sem költ többet annál, mint egyébként tenné, ha készpénzzel fizetne, beosztva a havi jövedelmét.

Akinél ez nem jelent problémát, mert nem gond, bármennyit költ is, annak javaslom a használatát. A többieket viszont óvatosságra intem. Ugyanis nagyon könnyen bele lehet csúszni abba, hogy többet költünk, mint amennyit megengedhetünk magunknak. A Központi Hitelinformációs Rendszerben (KHR) - leánykori nevén BAR-lista - nyilvántartott rossz adósok száma december végén 849 ezer volt. Ők 1,56 millió darab szerződést nem teljesítettek, azaz átlagosan csaknem 2 hitelt nem fizettek. Ezeknek a tartozásoknak a legnagyobb része fogyasztási kölcsönöket jelent, ezeken belül igen nagy a hitelkártyás tartozások aránya.

Akár hatvanszoros is lehet a különbség a legolcsóbb és legdrágább bankszámla díja között. Éves szinten 55-60 ezer forinttal is többet fizethet az, aki rosszul választ bankot és számlát. Nem árt átgondolni a bankolási szokásainkat is.

Szépen emelték a bankok a számlák költségeit, újabb és újabb „díjkülönlegességgel” rukkolnak elő. Fél évvel ezelőtt még „csak” ötvenszeres volt a különbség a legolcsóbb és legdrágább bankszámla között, ez mára hatvanszorosára nőtt.

Igaz, hogy a törvényi előírás miatt csak körülbelül az infláció mértékével emelhetnék az árat a pénzintézetek, de ez csak a már meglévő konstrukciókra vonatkozik. A gordiuszi csomót nagyon egyszerűen vágják át; átalakítják a számlákat, újakat vezetnek be, és csiribí-csiribá, máris annyit számítanak fel érte, amennyit nem szégyellnek.

Az OTP például az alapszámlánál a pénztári készpénzbefizetést is sarcolja (ami a lakosságnál egyáltalán nem szokás). Ezért, most még kedvezményesen, 59 forintot kérnek. Rövidesen azonban a díj 0,45 százalék, de minimum 447 forint lesz – felső korlát nélkül. A postai befizetés költségeit is ügyfeleikre hárítják. Ekkortól a forint lekötése 22 forintba kerül. A többi számlacsomagnál nincsenek ilyen díjak, így úgy véljük, érdemes (akinek még van ilyen) az Alap számlától mindenképpen megválni. Arra sem árt azonban ügyelni, hogy a Net számlánál sem sokáig (a tavalyi inflációs adatok hivatalos közzétételéig) tart az eseti utalások díjmentessége az OTP-nél.

De egyre több a nulla forintos és filléres számla (havi néhány száz forint), ehhez azonban meg kell találni a megfelelő bankot és megfelelő számlát. Mert az olcsó számlát okosan is kell kezelni. Érdemes a fejekben átállítani a bankolási szokásokat. Bankkártyával vásárolni, készpénzt a bank saját automatájából felvenni és lehetőleg interneten intézni az ügyeket. Ez a legolcsóbb módja a bankhasználatnak. És persze meg kell találni ehhez a megfelelő bankszámla-csomagot is. Ugyanis bankon belül is nagyon eltérőek a díjak, így ugyanannál a pénzintézetnél – ha rossz számlában ülünk – több ezer forint is lehet a különbség egy hónap alatt. Egyre több helyen kérnek kevesebb díjat, ha az ügyfél nem kér postán kivonatot.

Íme, csak egy példa: akinek 150 ezer forintos fizetés érkezik a bankszámlájára, és mindössze arra használja, hogy felvegye róla az összes pénzt négy alkalommal, ehhez a bank saját automatáját használja, ilyen havidíjra számíthat az egyes bankoknál (benne van a bankkártya éves díja is):

Havidíj

Úgy tűnik a pénzügyi felügyelet (PSZÁF) egyre elszántabb a közvetítői tevékenység szabályozásának kérdésében. Az alkotmányügyi bizottság is azt javasolja a kabinetnek, tekintse át ezt a területet. Annyi már most látszik, hogy legalább bizonyos összeghatár felett azt szeretnék elérni: az ügynököt közvetlenül az ügyfél fizesse.

Tévedés ne essék, most is ő fizeti, csak rejtetten. Az ügynökdíjak miatt ennyire magas az életbiztosítások költsége. A magánnyugdíjpénztáraknál pedig plasztikusan kiderült: ha nincsenek pokoli szerzési díjak, akkor még az alaposan megvágott költségszint mellett is lehet tevékenykedni. A közvetítőkre költött összegek pedig azokat is terhelik, akik egyáltalán nem vesznek igénybe ilyen „segítséget”.

A biztosítók által rendre hangoztatott érv, hogy a szegény gyámoltalan állampolgároknak el kell magyarázni, miért is bomba üzlet neki (az, hogy a biztosítónak az, azt tudjuk), ha mindenféle összecsomagolt, bonyolultan felépített terméket vesz. A tanácsadás egyébként valóban fontos dolog, de nem mindegy, kinek is szolgálja az érdekét. Az eladónak vagy a vevőnek. Ezek a dolgok pedig itt Magyarországon valahogy nem igazán tiszták.

Az egy vagy több biztosító képviseletében eljáró ügynökök esetében (akiket a biztosító fizet, de nyilvánvalón a biztosítási díjból) a PSZÁF kötelezővé tenné, hogy az ügyfél megismerje, mennyit is kap a közvetítő. A biztosítók szerint viszont ez csak „összezavarná” az embereket, és nem a lényegre, azaz magára az életbiztosítási termékre koncentrálnának.

Jelenleg üzleti titokként kezelik, mennyi is a jutalék. Időnként ezen semmi csodálni való nincs, hiszen ha az érdeklődő tudná, hogy a feldicsért termék után vaskosabb pénz üti a „tanácsadó” markát, mint a leszóltnál, biztosan elgondolkodna. Az ügynökökkel amúgy nem csak ez a baj. Az érdekeltség ugyanis kemény dolog. Sokszor (mint azt most a saját bőrükön keservesen érzékelhették az ide-oda átléptetett nyugdíjpénztári tagok – tipikusan ők nem kaptak egy fillér reálhozamot sem) egyértelműen csak ez motiválja a közvetítőket. Az ügyfelek becsapásának hatékonyságát pedig a rábeszélő képesség minősége határozza meg.  A jó ügynök, és erre számtalan helyen képzésekkel rá is erősítenek, bármit, bárkinek el tud adni.

Csak nagyon elszántnak kell lennie. Márpedig nincs is elszántabb és jobb értékesítő a frissen elvált, kétgyermekes anyukánál. (Aki ugyebár az életben maradásért küzd.) Legalábbis ezt tudtam meg tegnap egy konferencián a legnagyobb ügynökhálózat egyik vezetőjétől.De a biztosító sem jár mindig jól. Nem véletlen, hogy azt ők maguksem bánják, hogy a felügyelet rendet vágna a közvetítők között. Mint a társaságok fogalmaznak: most nagyon sok a potyautas a rendszerben. Ők sorra veszik fel, később pedig nem adják vissza a jutalékot a megkötött, majd felmondott biztosítások után, a hiányos nyilvántartások miatt egyik biztosítótól a másikhoz szerződhetnek - mindig tiszta lappal - a gyors meggazdagodás reményében.

Hétfőtől már hatályos az a rendelkezés, amely korlátozza, mennyit kérhetnek el a bankok adósaiktól. Az új szabályok szerint a mindennapi élethez nyújtott kölcsönök (ebbe a kategóriába tartoznak a hitelkártyák is) hiteldíja a jegybanki alapkamatot 39 százalékponttal haladhatják meg, szemben az egyébként alkalmazandó 24 százalékpontos felárral. A plafon tehát az előbbinél 46, az utóbbinál viszont 31 százalék. A korábbi 50 százalék feletti hiteldíjak (THM) – amelyekből volt bőven a piacon – tehát a múlt ködébe vesznek.

Legalábbis papíron mindenképpen ez lesz (ma még azért akadnak bankok, amelyek így néhány nappal a határidő előtt a beleütköznek a hitelplafonba). Valójában azonban nem egészen ennyire szép a kép.

A THM-rendelkezésben ugyanis akad egy kiskapu. Eszerint a mutatóba nem kell beleszámolni azoknak a szolgáltatásoknak a költségét, amelyek igénybevétele nem kötelező. A Provident a házhoz vitt pénzért kér vaskos díjat. Százezer forintos kölcsönnél ez a legolcsóbb, legrövidebb futamidő esetében az átutalásnál alkalmazott 12,7 ezer forintos pluszt 61 ezer forintra növeli. Ugyanilyen összegű, de 66 hetes futamidejű hitel esetén 125,4 ezer forint helyett 204,6 ezer forintot kell az adósnak törlesztenie.

A gyorskölcsönökkel foglalkozó több intézmény a csekkes fizetést bünteti. A Cofidisnél az ezért kért „mindössze” havi ötszáz forintos plusz teher majdnem 40 százalékkal dobja meg az eredetileg felvett összegre rakódó költségeket. Százezer forint hitelnél a csekkes fizetők a nem egészen 159,5 ezer forint helyett így 182,5 ezret fizetnek. A Citibanknál az egészet kifordítják. A kezelési költség ugyanis öt százalék, amit két százalékra lehet csökkenteni. Ehhez az kell, hogy az igénylő számlát nyisson a banknál, oda utaltassa fizetését, adjon egy csoportos beszedési megbízást és persze a hitel törlesztőjénél is ezt tegye.

A rendelkezés összességében azzal jár, hogy a bankok a korábbinál hosszabb futamidőre adnak csak személyi kölcsönt. Ez hosszabb távú eladósodást és persze a kölcsönvett pénzre rakodó nagyobb összeget jelent. Ha valakinek nagyon kell a pénz, persze ezt is vállalja. Legyen akár személyi kölcsön, akár hitelkártya.

Nem mindenütt teheti azonban meg. A CIB például úgy döntött, nem bíbelődik az egésszel. Régebben kínált hitelplasztikjait egyszerűen kivezette a piacról.

Sokakon segíthetne az eszközkezelő, de döcög a rendszer. A bankok csak a vályogviskóktól, eladhatatlan ingatlanoktól szabadulnának az állam segítségével.

Civil érdekvédők és a saját tapasztalataink is azt mutatják, nagyon sokan szabadulnának úgy a hitelüktől, hogy bérlőként maradnának tovább az otthonukban. Már azt se bánnák, ha a befektetett pénzük – merthogy saját megtakarításukat is beletették és az elmúlt években százezreket-milliókat törlesztettek – mind elúszna, hiszen ha az eszközkezelő veszi át az otthonukat, akkor a lakás átadásából/eladásából egy fillérhez sem jutnak. Viszont megszabadulhatnak a hiteltől, ami az árfolyamváltozások, a kamatemelések és az elmaradt törlesztőrészletek együttes hatásának köszönhetőn már rég túlnőtt a lakás mostani értékén.

Sokan vannak, akik a törvény szerint erre jogosultak lennének, de hiú ábránd számukra az, hogy egyszer az eszközkezelőhöz kerül a lakásuk, amit olcsón visszabérelhetnek. A bankok ugyanis ebben nem érdekeltek. Először is ott van nekik a kvóta, amihez tartaniuk kell magukat. Meghatározzák, hogy félévente hány ingatlant árverezhetnek el (ez az OTP Banknál konkrétan az első negyedévben 957 ingatlant jelent). Erről értesíteniük kell az ügyfelet, aki kap egy levelet, hogy az ingatlant kényszerértékesítésre jelölték ki. És akkor, csakis akkor kérheti a bankot – ha megfelel az összes törvényi előírásnak -, hogy legyen kedves otthonát az eszközkezelőnek átadni.

De ott van a bank gazdasági, üzleti érdeke. Mert nem kötelessége átadnia az ingatlant az eredeti (tehát az évekkel ezelőtti, a mostaninál jóval magasabb) forgalmi érték 55, 50 vagy 35 százalékán (attól függően, hol található). Ha magasabb áron is el tudja adni – esetleg a saját ingatlankezelő cégének –, akkor nem az eszközkezelőnek fogja értékesíteni. A törvény ugyanis a banknak adja a mérlegelés jogát. És egy jól eladható ingatlan esetében miért adná el kevesebbért, ha más módon többet remélhet érte? Ráadásul, ha nem az eszközkezelőnek adja, a fennmaradó tartozást sem kell elengednie, az ügyfél tehát otthon nélkül marad, és még tartozása is lesz. Várhatóan maradhat majd az új tulajdonos (ingatlankezelő cégek) által birtokolt lakásban, csakhogy ennek a bérleti díjáról nem tudni semmit sem, és nyilván drágább lesz, mint az eszközkezelő esetében.

Az árverezési kvóta miatt egyébként a bankok először az értékes és nyilván nagyösszegű hitellel rendelkező ingatlanoktól szabadulnának, márpedig ezek amúgy se férnek bele az eszközkezelős kategóriába. Ha pedig bele is tuszkolnak ebbe a néhány értékesíthető ingatlanba kisebb értékűt, az se biztos, hogy az állam karjában köt ki. Várhatóan lesz néhány ingatlan, ami mégis eljut az eszközkezelőhöz, lehet szépen szerződést kötni, fel lehet majd mutatni, sajtótájékoztatót lehet tartani, villogni lehet a családdal, akit szépen megmentett az állam bácsi. De hogy nem lesz ebből tömeges mentés és valódi siker a mostani keretek között, az biztos.