AZ ÉN PÉNZEM

Az árfolyamgátra váróknak arra kell készülniük, hogy nyár előtt nem csökken a törlesztőrészletük, addig tehát bírni kell. A 90 napon túli tartozást felhalmozóknak pedig év végéig le kell dolgozni a hátralékot, hogy bekerülhessenek a rendszerbe.

Hamarosan finisbe ér az árfolyamgátról szóló törvény. Sokan ugrásra készen várják, hogy bekerülhessenek a rendszerbe, hiszen már eddig is alig tudták fizetni a megugrott törlesztőrészleteket. Persze még alapvető kérdés, hogy hány millió forint is lesz a határ, ami alatt kérhetik a devizaadósok a bekerülést a védernyő alá.

Eddig ugyanis megkapta a bizottsági támogatásokat az a módosító javaslat, amely szerint az kerülhet a rendszerbe, aki legfeljebb 30 millió forintos hitelt vett fel annak idején. Míg az eredeti tervezet az ingatlan értékét maximalizálta 30 millió forintban. A törvény elfogadásáig tehát még nyitott ez a kérdés.

Egyelőre arra lehet számítani, hogy áprilisban megnyílik a lehetőség az árfolyamgátra. (Bár a bankszövetség kitolná a határidőt, mert nem lesz elég idő a felkészülésre.) Az adósoknak úgy kell kalkulálniuk, hogy ha már az első napokban jelentkeznek, a törlesztőrészletük legkorábban június-júliusra csökkenhet.

Csak azok a devizahitelesek jelentkezhetnek az árfolyamgát rendszerében, akik nem csúsztak több mint 90 napot a törlesztőrészletekkel. Éppen ezért a bajba került adósoknak érdemes lehet összeszedni annyi pénzt, hogy a hátralékukat visszafizessék. Egyébként van olyan bank, amely külön felhívja erre a hitelesek figyelmét. Tudjuk, hogy könnyű azt mondani, csökkentse valaki a hátralékát, ha nincs erre pénze. Mégis azt gondoljuk, hogy az árfolyamgát jó megoldás, ezért érdemes átgondolni a lehetőségeket. Év végéig lehet jelentkezni a védernyő alá, addig tehát mindenkinek van ideje a hátralék rendezésére.

Sokkal nagyobb gondot jelenthet, hogy akik banki adósmentő csomagokban vesznek részt, azokat kizárják az árfolyamgátból. Célszerű tehát a bankkal egyezkedni, hogy minél előbb ki tudjon lépni az ügyfél az adósmentő programból. Ugyanis ezután már számára is nyitott ez a lehetőség. Fontos azonban tudni, hogy egyelőre semmi nem kötelezi a bankot arra, hogy ezen a téren együttműködjön az ügyféllel, tehát a jóindulatára vagyunk utalva.

És mi a helyzet azokkal, akik már szeptember végén több mint 90 napos hátralékban voltak? Elvileg az ő hitelüket forintra fogják váltani, és a negyedét elengedik majd. Miért elvileg? Mert jogszabály még nincs. Mint korábban megírtuk, a bankszövetség és a kormány között december született megállapodás szerint az adósnak március 15-ig kellene jeleznie a bankjának, hogy „a késedelembe esésének oka a fizetőképességében beállott jelentős, igazolható romlás volt”. Várhatóan csúszik majd az egész forintra váltási procedúra.

A végtörlesztésre előrántott sok százmilliárdnak csak egy része követhető nyomon. Sem az MNB, sem a PSZÁF nem talál magyarázatot saját statisztikáiban a hirtelen felbukkanó pénzekre. 

Szívükhöz kaptak – többek között a parlamenti képviselők -, amikor október elején megírtuk, hogy az adóhatóság is kutakodhat, honnan lett végtörlesztésre pénze az embereknek. A NAV-nál akkor elmondták: a vagyonosodási vizsgálatok kiterjednek a hitelek visszafizetésére fordított pénzek vizsgálatára is. Akkor azt is érzékeltették, hogy nem a néhány százezres adótartozást felhalmozó kishalakra vadásznak, hiszen átlagosan 11 millió forinttal nem tudtak elszámolni a vagyonosodási vizsgálatban lebukott magánszemélyek.

De a felháborodás (Ó, szegény végtörlesztők, még az adóhatóság is rájuk száll, hát nincs elég bajuk?) elég nagy volt. Hiszen többen tényleg a rokonságtól szedték össze azt a pár milliócskát, és nyilván a kisvállalkozó rokonok nem szívesen adtak volna papírt arról, hogy tőlük jött a pénz. Ezt jól meg lehetett lovagolni, így gyorsan törvénybe iktatták: nem számít vagyonosodásnak a végtörlesztés. A gordiuszi csomót tehát átvágták.

Kellett is, hiszen most épp az látszik az adatokból, hogy a végtörlesztésre fordított pénz egy részéről nem tudni, honnan is jött. A PSZÁF adataiból úgy tűnik: a végtörlesztett 570 milliárd forint (plusz 194 milliárd forint volt a hitel) mintegy kétharmadát magyarázza a pénzügyi és egyéb megtakarítások csökkenése. További forrást jelenthetnek a külföldről hazahozott betétek, és a cihában tartott valuta. Ez az MNB becslése szerint 120 milliárd forint volt. Ott van még persze az otthon tartott kápé, csakhogy – legalábbis decemberben – ez nőtt és nem csökkent, tehát nem ment végtörlesztésre. Illetve biztos ment, csak semmi nem magyarázza, hogy akkor miért nem csökkent az állomány.

A statisztikában persze az a szép, hogy csak átlagol. Az egyes elemeket nem látni, csak azt, hogy összesen nőtt vagy csökkent a betét, az életbiztosítás, a devizabetét, stb. Valamiből persze fizetnie kellett a 160 ezer végtörlesztőnek. De minden számolgatás ellenére kb. 150 milliárd forintnak nincs nyoma. Igen, ez lehetett az otthon tartott kápé. Ha már statisztika, akkor számoljunk! Ezek szerint átlagosan 925 ezer forintot tartott otthon a 160 ezer végtörlesztő és fejenként 3 millió 562 ezret fizetett ki zsebből (ezen kívül használtak még fel hiteleket). Hát ez az, amit nem hiszek; mert a lakosság kevesebb, mint ötödének volt tavaly megtakarítása. És ez igaz a végtörlesztőkre is.

Miközben sokan tényleg a teljes rokonság pénzét szedték össze, és minden készpénzzé tehető vagyonukat felhasználták, bizony úgy tűnik, hogy nem kevesen végtörlesztettek a vagyonos rétegből. És honnan jött az ő pénzük? Lehet találgatni.

Én most nem tenném, mert a feketegazdaság szereplői elég ronda módszerekkel dolgoznak.

Magyarországon már korábban is nagyon kevés háztartás akadt, amelyben tudnak félretenni. A megtakarítók aránya azonban tavaly még ehhez képest is megzuhant. A GfK felmérése azt mutatja, hogy most még a válság idején tapasztalt adatokat is sikerült alulmúlni. 2011-ben a lakosság átlagosan 18 százaléka rendelkezett már csak valamilyen banki megtakarítással. A többség, aki mégis tud félretenni, kizárólag bankbetétben tartja pénzét. Minden hatodik megkérdezett azonban azt mondta: otthon a fiókban tartja tartalékait.

A legszomorúbbnak pedig az tűnik, hogy a legtöbben váratlan kiadásokra tesznek félre, az öngondoskodás és a gyerekek jövőjére való takarékoskodás egyre inkább háttérbe szorul. A hosszabb távú takarékoskodásra körülbelül négy százalék tud pénz szánni.

Nyilvánvaló egyébként: aligha arról van szó, hogy most széles tömegek tesznek arra, hogy mi lesz velük idősebb korukban, vagy miből tudják taníttatni, az életbe jobb esélyekkel elindítani a gyereket. Arról lehet egyszerűen szó, hogy a túlélés lett a legfontosabb. A nehezen kiszámítható gazdasági környezet, a valutaárfolyamok és a fogyasztói árak emelkedése sok családban okozott komoly bizonytalanságot – nyomatékosítják még a kutatók is.

Saját tapasztalatomból tudom, hogy a nehezedő viszonyokhoz milyen keservesen tud egy háztartás alkalmazkodni. Az még megy, hogy az ember a nagyobb kiadásoknál megszorításokat vezet be, de a mindennapok átalakítása már sokkal nagyobb gond. Rávenni a férjet, a gyereket, hogy ne követelje a drágább csokikat, felvágottat, ne vásárolgasson lépten-nyomon üdítőket, nasikat … Kellemetlen feladat, amiből ráadásul nem lehet jól kijönni. Mindenki a spórolás fontosságát mondogatóra haragszik. Aki ettől folyamatosa frusztrált, ráadásul úgy éli meg, hogy sanyargatja a családot (ezt amúgy a család egyértelműen így is gondolja). Egyszerűbb tehát megpróbálni valahogy úgy balanszírozni a bevételek és a kiadások között, hogy legalább mínuszba ne csússzon a háztartási költségvetés.

A hozzánk érkező levelek alapján nagyon sokaknál még rosszabb a helyzet. A „sanyargatás” ugyanis nem is a korábbi életszínvonal valamilyen szinten tartása miatt kell, hanem azért, hogy valahogy fizetni lehessen a részleteket.

A jövő? Hát az pedig egyre bizonytalanabb.

A pénzügyi felügyelet (PSZÁF) lelkesen közölte: első fokon pert nyert az ING Önkéntes és Magánnyugdíjpénztárral szemben. Az OTP nyugdíjkasszájával is perben állnak, de ebben az ügyben még nem került sor tárgyalásra. Az Aegon azonnal, az AXA (amely ellen szintén indítottak pert, az alapkezelőre pedig gigantikusnak számító, százmillió forintos bírságot szabtak ki) a napokban – mint a PSZÁF most tudatta – már fizetett.

A felügyelet 2010 második felében tartott vizsgálatokat, amelyekben megállapította: négy pénztárnál (köztük magán is, önkéntes is akadt) „túlszámlázással” több milliárd forintnyi többletköltséget okoztak a tagoknak. Jóval magasabb vagyon-, illetve alapkezelési díjakat alkalmaztak ugyanis, mint amit a befektetés indokolt volna.

A PSZÁF abból indult például ki, hogy ha egy alap mögött nagyságrendileg húszfajtánál kevesebb papír van, akkor azok valószínűsíthetően egyszerűbben és olcsóbban megvehetőek lettek volna közvetlenül is. A felszámítható költségeket pedig (még az összetettebb portfólióknál is) jelentősen befolyásolja, hogy a pénztár a befektetési jegyek hány százalékát vásárolta meg maga. Márpedig több olyan konstrukció is akadt, amelyet teljes egészében a kassza jegyzett le.

A határozatokat olvasgatva néhány dolog feltűnő. Például az ING két alapjánál teljesen azonos volt a befektetés, az alapkezelési díj viszont a külföldi jelzéssel futónál 0,6 százalékra, míg a magyarnál 1,45 százalékra rúgott. Az OTP egy olyan konstrukciónál, amely 67 százalékban betétbe helyezte a pénzt, 1,24 százalékos díjat számított fel. Hát bizony, ezek első ránézésre is elég mohó magatartást jeleznek. Mintha a kasszák annyi költséget számoltak volna fel, amennyit nem szégyelltek. Sokan az egészet nemes egyszerűséggel lopásnak nevezték.

A helyzet azonban szerintem azért nem ennyire egyszerű. Nem írja elő jogszabály, hogy a közvetett befektetési költségek mértéke ne haladhatná meg a közvetlen befektetési költségek mértékét. Nehéz nem észrevenni, hogy milyen jól jött a magánnyugdíjpénztárak ellen folytatott kormányzati sajtókampány („eltőzsdézték a tagok pénzét”) idején a hirtelen feltámadt felügyeleti szigor. Korábban ugyanis (bár nyilvánvalóan kellett volna) nem születtek ilyen határozatok.

Annak ellenére nem, hogy a módszer valóban alkalmasnak tűnik arra, hogy az azonos pénzügyi csoporthoz tartozó vagyonkezelők pénzt „szivattyúzzanak" ki a pénztárakból. Már csak azért is, mert többnyire szóba sem jöhet, hogy más, kedvezőbb árakkal dolgozó társaságot válasszanak, vagy versenyeztessék ezt a szolgáltatást.

Várjuk, mikor zajlanak majd hasonló vizsgálatok például a még a szakma néhány képviselője által is elismerten túl drága unit linked biztosítások mögött álló termékeknél. Valóban hatékony persze az lenne, ha az elmarasztalás előtt esetleg felállítanák azokat a szabályokat, amelyekhez a pénzügyi szolgáltatóknak tartaniuk kell magukat.

Kicsit olyan a helyzet, mint a Mátyás királyról szóló mesében, amikor a leány hozott is valamit, meg nem is. A devizahitelek forintra váltásáról ugyanis van is törvény, meg nincs is. Miközben vészesen közeleg a március 15-i határidő. 

 Mostanában sokszor érzem azt, hogy egy abszurd komédia szereplői vagyunk ebben az országban. Szívesen röhögnék az egészen, csak az a baj, hogy a bőrünkre megy a játék. Szeptember végén körülbelül 140 ezer lakáshiteles tartozott már a „bedőlt hiteles” kategóriába, ugyanis több mint 90 napot csúszott a minimálbért meghaladó összeggel a bankjának.

A kormány decemberben nagy csinnadrattával megegyezett a bankokkal, azóta azonban már nem tartja olyan fontosnak, hogy betartsa a megállapodásban leírt határidőket. Az árfolyamgátról szóló törvény végre már a parlament előtt hever, egy kicsit még rugóznak rajta, meg a számokon (persze nem mindegy, hogy ki kerülhet bele), de legalább sínen van az ügy, még ha csúszik is.

Nem így a devizahitelek forintosítása. Az eredeti megállapodás szerint azok az adósok élhetnek ezzel a lehetőséggel, akik szeptemberben már minimum 78 ezer forinttal túl voltak 3 hónapos csúszáson. Az adósnak március 15-ig kellene jeleznie a bankjának, hogy „a késedelembe esésének oka a fizetőképességében beállott jelentős, igazolható romlás volt”.

És akkor a bank átváltja forintra a hitelt május 15-ig, a tartozásnak pedig elengedi a negyedét. Csakhogy még mindig nincs törvény. Illetve valami mégis van.

A tavaly év végi törvénykezési hajrában a kormánynak baromi fontos volt, hogy olyan jogszabályok tömkelegét verje át a parlamenten, amelyeket most visszavonhat, módosítgathat. De az igazi segítséggel nem sietett. Mindössze annyira futotta, hogy a vízközmű-szolgáltatásról szóló törvény keretében módosított egy másik jogszabályt (amúgy a befektetési alapkezelőkről és a kollektív befektetési formákról szólót). Csak hogy még bonyolultabb legyen a dolog, mindez valójában azt szabályozza, hogy a bankok a különadójukat hogyan csökkenthetik azzal az összeggel, amit a tartozásból elengednek. Na, ide csavarták bele a devizahitelek forintosítását, de ez alapján még a bankok csak széttárják a kezüket.

Jelenleg csak találgatni lehet, hogy pontosan mit is jelent, hogy valakinek a fizetőképességében jelentős romlás állt be, és mindezt miként kell igazolni. Jelentős fizetőképességi romlás a munkanélküliség, vagy ehhez elég az, ha a család jövedelme egyéb módon apadt? Az ördög a részletekben van. Attól függően ugyanis, hogy pontosan mit is írnak elő, vonatkozhat a segítség nagyon széles, de akár csak egy igen szűk körre is. (Például az eszközkezelőnél sikerül annyira szőrözni, hogy alig valaki lett jogosult erre a segítségre.)

A védernyőnél a kormányzat fontosnak tartotta, hogy az szinte mindenkire vonatkozzék (egy módosítóval be is próbálják csempészni a gazdagabbakat), eredetileg a nagy bajba került devizaadósoknál is ezt a célt tűzték ki. Úgy látszik azonban, hogy ez senkinek sem igazán sürgős.

Persze a rászorultak kivételével.