AZ ÉN PÉNZEM

Sok olvasónknak tanácsoltuk már, hogy első ránézésre teljesen jogos panaszánál ne fogadja el a csípőből érkező visszautasítást. Több olyan jelzést kaptunk azonban, ami meglehetősen elgondolkodtató. Akadt olyan eset, amikor a pultos hölgy érzékeltette: ha sokat hőzöng az ügyfél, akkor tudnak ők is kifogásokat találni a folyószámlához kapcsolt hitelkeretnél. Máskor azt fejtegették, hogy nekik rendszeresen felül kell vizsgálniuk adósuk helyzetét, és a minősítésnél szerepet játszhat a „megfelelő ügyfélmúlt”. Értsd: akár a hitelkamatot is emelhetik, ha nem száll végre le a nyakukról a kifogásaival.

Reméljük, csak valami félreértés lehet a dologban (rosszul értette az egészet ügyfél), hiszen a szabályok szerint a bankok a kamatokat csak bizonyos esetekben emelhetik. A bizonyos esetek közé pedig nem tartozik például a példás családi élet hiánya, a slampos öltözék mellett a panasz sem. Még akkor sem, ha notórius siránkozóról van szó. Ahogy érzékeltük, inkább túl béketűrő lehetett az illető – talán éppen ezért kaptak vérszemet az ügyintézők.

Még ma is sokan hatóságként néznek a bankra. Nekem egyébként ez néhány éve nagyon jól jött. A lakásunkat ugyanis átutalással fizettük ki, a földhivatali bejegyzéshez pedig szükség lett volna arra, hogy az eladók nyilatkozzanak: a pénzt hiánytalanul megkapták. Csak hogy az istennek se voltak erre hajlandók. Felhívtam a pénzt fogadó bankot (ő erről ugyan nem beszélhet, de látja, hogy megérkezett a pénz), és kisírtam: szóljanak már ügyfelüknek. „Mit kell feljelentgetni azonnal a BANK-nál!” – jött a telefon, majd azonnal a nyilatkozat is.

Bevallom, örültem. Pedig akkor is felmerült bennem, hogy milyen furcsa dolog félni egy szolgáltatótól. Persze nem példa nélküli, most hogy belegondolok, én például határozottan tartok a fodrászomtól. Persze, ha ez túlmenne az elviselhetőség szintjén (az erőszakosan rám tukmált frizurát dicsérgetés helyett mások is utálnák – nem csak én), akkor rövid úton búcsút vennék tőle. A banktól azonban nem ilyen könnyű szabadulni. Nem véletlen, hogy a leginkább megfélemlítettek a hitellel rendelkezők. Ezért akadhatnak sokan, akiket hiába bíztatunk: forduljanak a pénzügyi felügyelet békéltető testületéhez, végül túl sarkosnak érzik ezt a lépést.

Tavaly közel 1,2 ezer ügy kötött ki itt, ezek több mint harmadát elutasítottak. Elsőre ez nem hangzik jól, de akkor már szebb a kép, ha belegondolunk: az összes 2011. évi esetnek 35 százaléka végződött egyezséggel, külön alkuval, a pénzügyi intézmény kötelezésével, illetve ajánlással. Mint azt korábban már megírtuk, volt olyan adós, aki négymillió forintos kártérítést tudott így kicsikarni. Egy biztosítótól pedig hétmillió forinthoz jutott a panaszos.

Tehát: hajrá! Ahhoz viszont, hogy valaki nagyobb eséllyel járjon sikerrel, érdemes a beadvány előtt tájékozódni. Ebben segíthetnek a fogyasztóvédelmi irodák is. Azt viszont szintén fontos szem előtt tartani, hogy a „szemét volt a bank” panasz, még akkor sem elég, ha valaki tényleg komolyan így gondolja!

Most kiderült az MNB adataiból, hogy az év végén valóban sokan vitték külföldre a pénzüket. A lakosság devizabetéteinek 40 százalékát nem itthon tartja.

Szerencsére megnyugodtak a kedélyek, amióta a piacok is azt árazzák, hogy meg fogunk egyezni az IMF-fel. A remények szerint tehát nem lesz államcsőd. Nem ez látszott azonban a karácsony előtti napoktól kezdve január közepéig. Noha régóta tart az a folyamat, hogy sokan viszik ki az országból a pénzüket, az év végén ez érezhetően felgyorsult. Nem véletlenül emelték meg a bankok az euróbetétekre adott kamatokat és akcióznak a maradék pénzért.

Mint korábban kiszámoltuk, mintegy 200 milliárd forintnyi devizabetét párolgott el a hazai bankokból egy év alatt. Az MNB legfrissebb számaiból – és kérdésünkre adott válaszából – kiderült, hogy a jegybank becslése szerint már 400 milliárd forintnyi devizát tart a lakosság külföldi bankokban. Miközben az itthoni bankokban december végén körülbelül 1086 milliárd forintnyi deviza volt az emberek számláin (ennek csupán a negyede tartósabban lekötött, tehát gyorsan csak veszteséggel mozdítható).

A banki számlaforgalom alapján egyébként az MNB arra a következtetésre jutott, hogy az év végén a háztartások növelték külföldi befektetéseiket. (Ezeket a statisztika csak nehezen tudja megfigyelni.)

Amikor december végén megírtuk, hogy menekítik az emberek a pénzüket az országból, sok kritikát kaptunk azt kérdezve, hol a bizonyíték. Hát, itt van. Ugyanis ennyi idő kell a statisztikák összeállításához.

És ezek az adatok még nem mutatják a januári pénzkivonást. Pedig az év második-harmadik hetében voltak olyan napok, amikor sokan bankpániktól tartottak. A deviza persze nem csak a külföldi bankokba menekült, sokan egyszerűen otthon kezdték el rejtegetni a pénzüket. Mint ahogy a végtörlesztéshez is hirtelen mintegy 120 milliárd forintnyi valuta került elő a cihákból.

Az biztos, hogy az itthonról kiutalt pénzek nehezen fognak visszaszivárogni. De azt remélem, talán tanult a kormány abból, ahogy a kormánytagok és a kormányzópárt vezetőinek nyilatkozatai csaknem bedöntötték a hazai valutát és csaknem bankpánikot okoztak. A bizalmat ugyanis nagyon nehéz megszerezni és nagyon könnyű elveszteni.

Kisebb számháború tört ki először az alkuszok, majd most a biztosítók szövetsége és a pénzügyi felügyelet (PSZÁF) között arról, hogy mennyien is váltottak biztosítót a legutóbbi autóbiztosítási kampányban. Nincs azonban semmi botrányos dolog a háttérben. Az alkuszok között sima kommunikációs és üzleti harc dúl, a Mabisz és a PSZÁF pedig eltérő tartalmú adatokat taglalt.

Míg ugyanis a biztosítók érdekképviseleti szerve (logikusan) az egész piacot a társaságok oldaláról nézi – érzékelhetően sajnálkoznak, hogy a csökkenő tarifák miatt mérséklődik a díjbevétel –, a felügyelet (amúgy kevésbé logikusan) inkább az ügyfelek szempontjából közelíti a kérdést. Az esetleg efelett érzett örömből kicsit talán visszavesz, hogy süt az egész számításból a cél: kimutatni, hogy a kormány által bevezetett 30 százalékos baleseti adó az autósoknak egyetlen fillérjébe sem kerül. Sőt, még nyertek is az „üzleten”.

Mintegy egymillióan kötötték újra kötelező gépjármű felelősségbiztosításukat a tavaly év végi időszakban – áll a PSZÁF gyorselemzésében. Ebből 288 ezer kötött vissza régi biztosítójához (a Mabisz róluk nem ejt szót, amikor 730 ezer váltóról beszél). Az átkötés során az ügyfelek átlagosan a régi díjuk 28,5 százalékát spórolták meg (a fölmondott szerződések átlagos állománydíja nem egészen 25 ezer forint volt, az újrakötött szerződéseké 17,9 ezer), így még a 30 százalékos baleseti adóval együtt is átlagosan hét százalékkal kevesebbet fizetnek, mint korábban – nyomatékosítja a PSZÁF. (Ha valaki zavarba jönne: a baleseti adó a csökkentett díj arányában számolandó, ezért nő meg a százalékos megtakarítás.) A saját biztosítójukhoz visszakötők egy hajszálnyival még többet spórolhattak. Itt az átlagos állománydíjak közötti különbség 28,8 százalékos volt.

A számok között bogarászva az is látszik viszont, hogy az átlagos tarifák mérséklődésében jókora szerepet játszott a drágább autókat tartóknál bekövetezett díjzuhanás. Amúgy az összes autós díja is elég szépen (több mint kilenc százalékkal) csökkent, így tehát „csak” 15 százalékkal került átlagosan többe az idén az autózás kizárólag a kgfb miatt (benzinről, autópályadíjról most inkább ne beszéljünk!), mint tavaly. Azoknál, akik maradtak régi biztosítójuknál, a díjnövekedés – a baleseti adó és a náluk is tapasztalható díjcsökkenés együttes hatásaként –22,5 százalékos.

Győzelmi jelentés ide vagy oda, attól tartok, hogy nagy örömre azért nincs igazán okunk. Már csak azért sem, mert nem tudhatjuk, hogy a most lenyomott tarifáknak mi lesz hosszabb távon a következménye.

Sok olyan levelet kaptunk, amelyben a hitelkeret kéretlen emelését panaszolták. Ennél azonban durvább történet is akad. Az egyik ügyfélre 2010 elején tukmáltak rá egy hitelkártyát Magam is kaptam olyan levelet, hogy örömmel értesít a pénzintézet, megítéltek nekem XX ezer forint kölcsönt, mellékelik is a plasztikot, amit csak aktiválni kell. Én dühösen kivágtam az egészet a szemétbe, történetünk hőse azonban aktivált. Hátha jó lesz még valamire ez a keret! Azután nem csinált semmit, nem költött, nem használta a kártyát. Mivel nem is zaklatták, úgy gondolta, hogy minden a legnagyobb rendben van. Tavaly tavasszal azután elkezdtek érkezni a díjbekérő levelek. A bank több ezer forintot követelt, erre gyorsan megszűntette az egészet. Vagy legalábbis azt hitte.

A bank ugyanis nem adta fel. Sorozatosan újabb és újabb büntetőkamattal, késedelmi díjjal terhelte a számláját, havonta 2-3 levelet küldött. Süket fülekre talált minden panasz vagy kifogás. Sőt, miközben az elmaradás miatt egyre fenyegetőbb volt a fellépés, nagy boldogan kiküldtek egy újabb kártyát. Végül a már tényleg megdühödött zaklatott a pénzügyi felügyelethez fordult, és csak a Békéltető Tanács „nyomására” sikerült megszabadulni a kártyától. A szolgáltató – mint a határozatból kiderült – vicces módon vállalta: a továbbiakban a szerződéssel kapcsolatosan postai küldeményt nem küld ügyfelének, és őt egyéb módon sem keresi.

A bankok lehajolnak a néhány ezer forintokért is. Sok kicsi sokra megy. Egy kis díj, némi büntetés, az ügyfél pedig fizet, csak záruljon már le az egész. Emlékszem, micsoda tortúrát járattak velem, amikor meg akartam szabadulni az egyik bankszámlámtól. A számlamegszűntetés háromnegyed óráig tartott, és akkor is alighanem csak azért zárult le, mert közben lejárt az ügyintéző munkaideje. A legszebb azonban az volt az egészben, hogy amikor kértem, hogy az egyenleget vezessék át a másik banknál már megnyitott számlámra, ezt ezer forintra kerekítve tették meg.

Érdeklődtem, mi a csuda történt a többi pénzzel, mire a banktisztviselő holmi költségeket emlegetett. De hiszen azt már korábban levonták! Erre a bankos (!) lesajnálóan rám nézett: „Hogy lehet ennyire kicsinyes!”  Ez a számla azonban legalább megszűnt. Máshonnan ugyanis még évek múlva is küldözgettek olyan leveleket, amelyekben a havi díjat követelték. Pedig írásban, személyesen és telefonon is jeleztem a megszűntetést.

Sokszor bíznak a pénzintézetek abban, hogy (volt) ügyfelük ijedten fizet. Édesanyámat – amikor rábeszéltem, hogy bankot váltson – hat lóval kellett visszatartanom ettől. Már több ilyen procedúrán átesve, előre szóltam neki, hogy ha a leváltott banktól jön fizetési felszólítás, nekem szóljon, nehogy rohanjon befizetni. Jött, szólt, telefonáltam. Azután megint jött, de akkor anyukám már elkezdett engem győzködni: Ő mégis inkább kifizeti. Megtiltottam. Még kétszer került sor ezt követően ilyen beszélgetésre.

Kérjük, küld el nekünk emailban, ha szintén megpróbáltak csapdába ejteni, vagy megfejni! A jobb történeteket (ha hozzájárulsz) megírjuk.

A kamatok mostanában nem emelkedtek tovább, a közvélemény is mintha megnyugodni látszana. Aggasztó jelenség azonban a kincstári optimizmust rendre sulykoló kormányzati propaganda ellenére azonban sajnos jócskán akad.

A jegybank közzétette: az államadósság tavaly a GDP 80,3 százalékára rúgott. Ez azt jelenti, hogy minden magyarra (a csecsemőkre is) körülbelül 2,3 millió forintos adósság jut. Persze az esetleg meglévő saját hitele mellett. Úgy, hogy az állam lenyelte és meg is emésztette a nyugdíjvagyont. A statisztikák szerint azért nem egészen. Ha az eredeti tervek válnak valóra, akkor körülbelül 1350 milliárd forinttal lenne jobb most a helyzet (a kasszáktól pedig háromezer milliárdot sikerült „átirányítani”). Borítékolható, hogy jönnek majd a reakciók, nekünk a mi jó forintunkban kellene inkább kimutatni ezt az adatot – kit érdekel, hogy jókora részét devizában törlesztjük.

Eszembe jut az a régi (még az átkosban hangoztatott) vicc: miért nem halad ez a gőzhajó? Mert a gőzt a kerékhez kellene adni, nem a síphoz!

(Rém)álmomban sem gondoltam volna, hogy ennek egyszer Magyarországon ismét létjogosultsága lehet. Pedig szerintem most nagyon is ül. A jobboldali lapokban, az állami televízióban folyamatosan hallgathatjuk, mekkora sikereket is értek eddig el irányítóink.

Az Egyenes beszédben az államtitkár derűsen fejtegette, milyen nagyszerű húzás is volt a végtörlesztés, mennyire kisegítette a családokat. Volt szerencsétlenségem az elmúlt napokban néhány olyan ismerősről hallani, akik büszkén mesélték, hogy 40-90 millió forintot végtörlesztettek, így jócskán meg tudták növelni a befektetéseik értékét. Egyszerűen nem értem, a mi pénzünkből miért kellett milliárdosokat megsegíteni.

Ismét nekifutok, hogy megpróbáljam megértetni, mi is az igazi bajom a végtörlesztéssel (persze azon felül, hogy magánszerződésekbe nyúlt nagyon durván bele, ingatta a jogbiztonságba vetett hitet és hasonlók). Ezzel a módszerrel helyzetbe hozták azokat, akiknek a ládafiában, rokonaik zsebében volt annyi pénzük, hogy ki tudtak szállni devizahitelükből.  A szélesebb tömegek viszont a megugró árfolyam és kamatszint miatt a korábbinál sokkal rosszabb helyzetbe kerültek. Nem tisztultak a banki mérlegek, nem lélegezhettek fel a valóban bajban levők. A mérleg egyik oldalán a kizúdult pénz (bankoktól, megtakarításokból), a másik oldalon pedig semmi valódi nyereség.

Sokkal áttételesebben is rontja azonban az egész a lakossági helyzetét.  Az ugyanis, hogy a cégek nem kérnek és nem kapnak fejlesztési hitelt, a munkahelyeken is erősen látszik majd. A Napi Gazdaság makrogazdasági konferenciáján Wolf László, az OTP Bank vezérigazgató-helyettese elmondta: prognózisa szerint az idén a vállalati hitelállomány 5-6 százalékkal csökkenhet. Erdei Tamás, az MKB Bank leköszönő elnök-vezérigazgatója, a Bankszövetség korábbi elnöke úgy látja, hogy „a mikrogazdaság túlélési üzemmódban működik”.
Ebből azonban nem telik sem új munkahelyekre, sem magasabb fizetésekre. Nem kellene mégis megpróbálni azt a gőzt a megfelelő helyre irányítani? Még ha több munkát és odafigyelést igényelne is...