AZ ÉN PÉNZEM

Több ingatlanközvetítő is döbbenten tapasztalta, hogy a várt áresés elmaradt decemberben és januárban. Az utolsóórás végtörlesztők ugyanis általános vélekedés szerint komoly engedményekre is hajlandóak lehettek volna, csak hogy szabaduljanak devizahitelektől.  Beléptek viszont azok a vevők, akik befektetési céllal kezdtek ingatlanvásárlásba. Ők pedig olyan sokan voltak, hogy megtartották az árakat.
„Nemcsak a befektetők, de a lakosság egy része is inkább ingatlanba teszi vagyonát, hiszen ez nemcsak inflációkerülő megoldás, de olyan vagyonelem is, amely nem likvid, így nehezen mozgósítható állami intézkedésekkel” – fogalmaztak nagy óvatosan az egyik elemzésben. Lefordítva ez annyit tesz, hogy inkább álljon évekig befagyva a pénz (mert azt azért nem sokan remélik, hogy az ingatlanpiac rövid távon szárnyra kap), csak ne tenyereljen rá a kormány. Érdekes módon az így gondolkodók nem számolnak azzal, hogy az állam (ha már ennyire mohó) brutális terhet is kivethet az ingatlanokra. Legfeljebb nem ingatlanadónak nevezi majd. (Ahogy a lánykori nevén tandíjból is költségtérítés lett.)
Hogy is néz ki tehát a helyzet? Ahogy előző bejegyzésünkben fejtegettük (Ki kelt itt bankpánikot?), a lakosság bízik a bankokban. Egyértelműen bíznak a hazai fizetőeszközben is (jó sokat dédelgetnek mostanában otthon), valamint persze a pompás arany is egyre jobban fogy, hiába piszok drága. Az ingatlanpiaci befektetések megugrása pedig azt jelzi, hogy a magyarok bíznak saját országukban is.
Egyetlen dologban nem bíznak, és ez a kormány.
A bizalom eljátszása pedig súlyos következményekkel járhat. Miközben ugyanis az ország erősen rászorul arra, hogy minél jobban tudja belülről megoldani a finanszírozását, éppen az ehhez legnagyobb tartalékot jelentő lakossági forintok párolognak el.
A határon túlra, ládákba, kincsekbe és téglákba. A pénzt pedig az utóbbiakból biztosan nagyon nehéz előcsalogatni. Marad így a rothadó Nyugat. Naná, hogy nem ugrunk félre az elől a pénz elől, amit onnan akarnak dobni.
De vajon tényleg akarnak?

A kormányról már korábban kiderült, mennyire hisz a nagy garral bejelentett „vizsgálatok” népnyugtató hatásában. Tavaly ősszel a forint elleni spekulációt akarták felderíteni. (Az ügyben azóta semmilyen fejleményről sem lehet hallani.) Nemrégiben az került terítékre, hogy vajon miért veszi ki pénzét a bankból, sőt viszi Ausztriába sok magyar. Giró-Szász András kormányszóvivő két hete a Parlamentben tartott rendkívüli sajtótájékoztatóján úgy fogalmazott: minden lehetséges eszközzel folyik a vizsgálat, hogy kik azok, akik valótlan hírekkel ijesztgetik a lakosságot.

Az egyik lap utánajárt, eddig mire jutottak a hatóságok. Úgy tudják, a kétmillió forint feletti bankbetétek államosításával egy blogbejegyzésben riogatott valaki. Az oldal, ahol az írás megjelent, január 10. óta nem érhető el. Nem tudom, mások hol mit láttak, de én számtalan hasonló bejegyzést olvastam a neten. Az egyik meglehetősen ismert blog (nem akarom hírbe hozni, ezért inkább nem írom le, melyik volt) még szavazást is tartott. A mintegy 12 ezer válaszadó úgy 90 százaléka (a pontos arányra nem emlékszem) reális veszélynek tartotta a betétek államosítását. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ha blogbejegyzések valóban akkora hatásúak lennének, akkor tömegek mészárolnák le vélt vagy valós ellenfeleiket, gyilkolnák magukat vagy rohannának szupertakarékos kütyüt venni.)

A szupertitkos-szolgálatok, különleges kormányhivatalok és ki tudja még, ki és mi mellett úgy döntöttem, én is nyomozásba fogok. Tényleg, mi is indíthatja az általam amúgy elég józannak tartott magyarokat arra, hogy ráfizetéssel az országon kívülre vigyék pénzüket, illetve otthon dédelgessék az inflációval egyre fogyó vagyonkájukat?

„Minden lehetséges eszköz” híján nem hallgattam le vagy ki senkit, csupán beszélgettem és számba vettem, mi történt az elmúlt másfél évben. Az gyorsan kiderült, hogy a bankokkal a köztudatban semmi baj sincs. Már közhely viszont (csak a kormányoldal látja makacsul másként), hogy a magánnyugdíjpénztári történet alaposan megtépázta a magántulajdon szentségébe vetett hitet. A fideszesek parlamenti ámokfutása (a visszamenőleges hatály és az, hogy az egyik nap felmerült ötlet másnap törvénybe szentesült) pedig a jogrend iránti bizalmat ingatta meg. Az alapelveket ugyanis lehet unortodox módon kezelni, de akkor nem szabad csodálkozni, ha ezt más is így teszi.

Sokakban hagyott mély nyomot Lázár Jánosnak az Alaptörvényhez benyújtott javaslata, ami szerint, ha az állam az őt terhelő bármilyen kötelezettségnek nem tud a költségvetés szűkössége miatt eleget tenni, „hozzájárulást kell megállapítani”.  Több bankos is úgy gondolta, hogy ezen a passzuson simán érthetők a megtakarítások is. Ha nekem mondták, mondták másnak is.

A különböző események egyébként sokkal köznapibb szinten is hosszan sorolhatók. Egy-egy történet csak rétegeket érintett, de ezek szépen rakódtak egymásra (a hoppon maradóknak dolgozóik, családjuk, rokonaik és barátaik is vannak ám). A teljesség igénye nélkül nézzünk néhány réteget: alig került hatalomra a mostani kormány, azzal fizettek az őket erősen támogató gyógyszerészeknek, hogy elrendelték, a patikák kerüljenek kötelezően gyógyszerészi tulajdonba. Ezzel a patikaláncok lába alól húzták ki a talajt. Fene se bánja (ezt még egyébként majd meglátjuk) mondhatjuk, de azt látni kell, hogy itt is a magántulajdon sajátos felfogása érvényesült. Annak lehet valamije, akinek a kormány ezt hagyja. Ez látszik a plázákkal kapcsolatban is. Le a hipermaketekkel, hogy jobban boldogulhassanak a kisboltok! Az utalványosok túl sokat kerestek (és tényleg), nosza államosítsuk az egészet! A béren kívüli juttatások (tuti buli, hiszen támogatás jár hozzá) kezelését azok végezhetik, akiket erre kijelölnek. Hogy egy frisset is említsek, az az egyetem maradhat az állam kegyéből talpon, amely megfelel a hatalom elvárásainak.

Ha valami törvénybe ütközött, már változtatták is a kívánt módon a jogszabályokat. Gyorsan és határozottan. Legutóbb a babakötvény mellett nyitható Start-számlák kizárólagos állami kezelésbe vételéről írt az elég jó kormányzati információkkal rendelkező Magyar Nemzet. A hírt szinte azonnal cáfolták. Az a Nemzetgazdasági Minisztérium azonban, amely mindenre közleményben szól vissza, a baba-pénzeknél ezt nem tartotta szükségesnek. Csupán egy rádiónyilatkozatban hangzott el a cáfolat.

Érdekes. Vagy csak már paranoiás lettem? Az sem lenne csoda, hiszen én is ebben az országban élek.

Egyelőre teljes a bizonytalanság a bedőlt lakáshitelesek körében, vajon bekerülhetnek-e a Nemzeti Eszközkezelő programjába, és megmenekülhet-e az otthonuk. Ma közel ezermilliárd forintnyi a bedőlt ingatlanhitel.

Nyugodtan számolhatunk négy fővel a bedőlt lakáshitelek esetében. Ennyien élhetnek átlagosan egy-egy otthonban, így ma csaknem 600 ezer ember cipeli nap mint nap annak a súlyát, hogy elvesztheti az otthonát. (Október végén 144 ezer volt a 90 napon túl nem fizetett ingatlanhitelek száma. Összesen pedig közel ezermilliárd forintnyi a bedőlt hitelállomány.) Persze a gyerekek ezt nyilván még nem értik, de érzik a feszültséget. A felnőttek pedig különböző túlélési technikákat alkalmaznak, hogy csökkentsék a pszichés méreg hatását.

Én is ismerek ilyen családokat. A történetek különbözőek, a hitel felvételének annak idején ésszerű okai voltak. Többségük az adott pillanatban nem hozott esztelen döntést, amikor hitellel vett otthont magának.  Most arra várnak, kapnak-e levelet a banktól, hogy kényszerértékesítik az otthonukat. Ez kell ugyanis ahhoz, hogy a Nemzeti Eszközkezelőhöz forduljanak. A bedőlt hitelesek legnagyobb része feltehetően nem fog beleférni az egyébként igen szigorú feltételekbe, aki pedig megfelel, annak úgy kell döntenie, hogy ma még az egyik legfontosabb dolog nem dőlt el.

Mennyit kell majd fizetni bérleti díjként az eszközkezelőnek? Mert az – az adott körülmények között – nem hangzik olyan rémisztően, hogy a lakás az eszközkezelőé lesz, viszont minden hiteltől megszabadul az adós. De ha a bérleti díjat nem tudja majd fizetni, akkor cseberből vederbe kerül. Mert nagyon nem mindegy, hogy az mennyi lesz, az erről szóló kormányrendelet pedig nem nagyon akar megszületni. Miközben egyik napról a másikra jönnek új törvények, az egész eszközkezelő ügye több mint másfél éve húzódik.

Annak idején – 2010 májusában – készítettem egy riportot Erdei Tamással, aki akkor a bankszövetség elnöke volt. A bankok akkor készen voltak egy kidolgozott tervvel, amit a kormány asztalára tettek. Ez arról szólt, hogyan lehetne kezelni a bedőlt hiteleket. Akkor még 90 ezer körüli volt. Az eszközkezelőt megfinanszírozták volna a hitelintézetek. A bankok által elképzelt vételárat – amennyit az eszközkezelő fizetett volna az ingatlanokért - nyilván kemény vitában lejjebb kellett volna alkudni. De ha megcsinálják, ma már lenne egy működő rendszer. A bankok megszabadultak volna a bedőlt hitelek nagy részétől, leírták volna a veszteségeket, nem mérgezné a könyveiket, könnyebben hiteleznének. De ami a legfontosabb, ez a sokszázezer ember új életet kezdhetett volna. Kérdés persze, hogy végül a költségvetésnek mennyibe került volna az egész hóbelevanc. Egyes szakértők akkor azt jósolták, hogy hét év után önjáró lenne a rendszer, még az állam is visszakapná a befektetéseit, amikor az emberek elkezdenék visszavásárolni a lakásukat.

Most az eszközkezelő idén 3 milliárd forintot kap a költségvetéstől, amiből ötezer lakást vehet meg. Közben egy hatalmas társadalmi és gazdasági problémát tolunk itt magunk előtt, ami nem fog magától megoldódni. Az adósoknak, akiknek a lakása az eszközkezelőé lesz, csak maximum két évük van a lakásuk visszavásárlására. Mivel ők tényleg a legszegényebb adósok közül kerülnek ki, erre – most borítékolom – semmi esélyük nem lesz.

A tegnapi Magyarországról, pontosabban a magyar kormány ténykedéséről (törvényalkotásáról) folyó strassbourgi parlamenti vitát az ismerőseim közül meglepően sokan szinte teljes egészében végignézték. Mintha azonban mindenki mást látott volna. Én a jobb hírekre kiéhezve annyit vettem le az egészből, hogy várhatóan lesz IMF-megállapodás, ami után megnyugszanak a pénzpiacok, csökkenhet végre a kamatszint. Néhányan hangos derültséggel bizonygatták, mennyire naiv vagyok.

Ha kifut a pályára egy olyan csapat, amely teljesen kripli módon játszik, a végén azonban mégis bekínlódik valami gólfélét és nyer, attól még a szurkolóknak hosszabb távon nincs igazán okuk örömre – foglalta össze valaki, akit a piaci folyamatokban a legjártasabbnak tartok. Hangsúlyozta azt is, hogy a mostani bíztató jelek (tartja magát a forint és a tőzsde is) értékelésénél nem árt figyelembe venni, hogy hiper jó hangulat van a világban.

Máris pici gyertyalángra zsugorodott az alagút végét számomra korábban jelző fény. Még ezt is kialvónak láttam, amikor áttekintettem, milyen kamatokat kínálnak hosszú távra a bankok. A hitelintézetek ugyanis gondos mérlegeléssel és fokozott óvatossággal kötelezik el magukat évekre. Az sohasem jó jel, ha még a legnagyobbak (mondjuk ki, a nem éppen a kiemelkedően jó kondícióiról közismert legnagyobb) is beszáll a kamatversenybe. Sőt, ezt éppen a tartós betéti számláknál (tbsz) teszi. Most pedig mintha éppen ez történne.

A tbsz-nél mára akad tíz százalék feletti kamat, de a kilencet többet is megütik. Miközben a jegybanki alapkamat hét százalékos. A betéteseknek persze ez kifejezetten jó hír. Már ha nem rettegnek attól, hogy ezek alatt a pokoli terhek alatt előbb-utóbb csak összeroppan az ország. A megtakarítók tehát nyerhetnek, mi mindannyian (ők is) azonban biztosan veszítünk. Százmilliárdok szállnak el az extrém hozamok miatt, ezek pedig hiányoznak majd az egészségügyből, az oktatásból, de a cégektől és a magánszemélyektől is. Ilyen prés alatt hogy lehet nőni? Ha pedig nincs növekedés, nincsenek új munkahelyek, sőt a régiek megtartása is egyre nehezebb.

Kezdeti optimizmusom után most inkább sírni lenne kedvem. Már csak azért is, mert elolvastam és meghallgattam néhány kormányzati kommentárt a parlamenti vitáról. Persze, úgy kell nekem, miért nem bujdokoltam el azzal a kis lánggal.

Bizonytalanság és bizalmatlanság. Ez lengi körül a teljes magyar gazdaságot. Nem véletlen, hogy egyre többen tartják otthon a pénzüket.


Soha nem látott mennyiségű készpénzt őrizget otthonában a lakosság. A húszezeres bankóból majdnem 20 százalékkal több van kézben az egy évvel korábbinál. December végén a teljes állomány 2640 milliárd forint volt, ami 14 százalékos növekedés. A jegybank persze gazdasági összefüggésekkel magyarázza (ez egyébként a dolga, nem a hisztikeltés): „A tavaly évvégi készpénzállomány-emelkedés egyrészt feltételezhetően azzal magyarázható, hogy a nyugdíjpénztári reálhozamok készpénzben teljesített kifizetéseinek (körülbelül 80-90 milliárd forint) egy részét a lakosság egyelőre készpénzben tartalékolja, másrészt a lakosság − magasabb euroárfolyam miatti − eurokészpénzeladásai is hozzájárulhattak a forintállomány növekedéséhez.”
Ugyanakkor mindenki (na jó, nem mindenki, de sokak) számára érzékelhető: nagyon nagy a bizonytalanság és a bizalmatlanság.
Bizonytalanság, hogy mi lesz. Nem néhány év múlva, hanem most, néhány héten, hónapon belül. Lesz-e államcsőd és ennek következtében akadozó kifizetések. Bankok megrohamozása, átmeneti készpénzhiány.
Bizalmatlanság a kormány (és nem a bankok) iránt. Megoldja-e a saját maga által generált problémákat. A saját hatalmi törekvései elé helyezi-e az ország és a 10 millió (oké, ennél már kevesebben vagyunk) állampolgára érdekeit.
Az egyébként is szinte csak bankbetétekben pénzt gyűjtő lakosság az elmúlt hónapokban „elfelejtette” a többi megtakarítási formát, és a betétek közül is a rövid, 2-3 hónapos lekötéseket választotta. Elmaradt az évvégi adóoptimalizáló roham. Ki a fenét érdekel, hogy mennyi lesz a nyugdíja, mi lesz vele 10-20 év múlva, ha azt sem tudja, néhány hónap múlva nem fog-e éhezni.
Egyre több olyan jelzést kapunk olvasóinktól, hogy inkább otthon tartják vagyonkájukat, a bankoknál sem merik azt elhelyezni. Ilyen esetekben pedig csak veszíthet a pénz az értékéből, hiszen az áremelkedéseket még kamat sem ellentételezi. Pedig az elszálló pénzpiaci hozamok már megjelentek a bankoknál is, egyre magasabbak a betéti kamatok.
Jó lenne, ha végre mindenki megnyugodhatna, és az államcsőd rémétől megszabadulva nem vészforgatókönyvekre készülne a lakosság.